Nem tudom, hányan követték a vemhességem során posztjaimat, amikben egy-egy alkalommal megemlítettem, hogy a veszélyeztetettség miatt a korábbi lelkes sportolásomnak gyorsan vége szakadt, és ágyba lettem kényszerítve. Na, alig vártam, hogy lemenjen a vemhesség és a hat hét gyermekágy, és újra belevethessem magam a sportba. Tehát a mai posztom témája a sport. Mert ugye anya sportol(na)!
Hát kezdjük azzal, hogy a császármetszés fáj. Felépülni pedig nem lehetséges pillanatok alatt, tehát a hat hétig gyermekágy bizony van. Így az elején, amíg nem éreztem kellőképpen erősnek magam a lájtos sportoláshoz sem, maradt a séta a Babatevével, illetve Spartan helyett a könnyű rohadt nehéz mózeskosár és babakocsi lecipelése a másodikról (lift lenni luxus) majd séta és ugyanezt fel. Heteken keresztül.
Na, meg ugye – mint minden szoptató édesanya – be lettem fenyítve a védőnő által, hogyha sportolok, akkor bizony elapad a tejem, mert annyit izzadok, amennyit folyadékkal úgysem tudok pótolni. Mivel szerettem volna minél tovább szoptatni, így maradt a napi séta, feltéve, ha a hőmérő higanyszála bababarát tartományban maradt (értsd: nem negyven fok) és nem a kénköves pokolban éreztük magunkat.
Tehát amikor már éreztem magamban elég erőt a sportoláshoz, akkor a séta mellé elkezdtem heti két alkalommal nyújtást beiktatni a rúdtánc-légtorna stúdióban, ahová korábban is jártam. N,a de ugye vemhes teveként feküdtem nyolc hónapot és utána még két hónap telt el, mire egy korábbi sportnadrágom rám jött valamennyire (azaz nem ijedtem meg a tükörképemtől) és le mertem menni edzeni. Amúgy mindenki nagyon örült nekem, emlékeztek rám.
Azzal mondjuk, hogy császármetszéssel szültem és ezt óvatosan jeleztem, sokat nem foglalkoztak: ne csináljam azt, ami fáj. Ezt mondjuk én is tudtam, de mondjuk jó lett volna egy kis szakértelem, hogy mit nem érdemes csinálni, mert nem fogom tudni megcsinálni, illetve mert a szervezetem még nem készült fel rá. Mindenesetre szépen lassan haladtam az edzéssel, nyújtottam kényelmesen és nyugodtan, lévén nem célom a spárga. Mondjuk sosem volt az, tegyük hozzá…
Közben elutaztunk Finnországba, ahol addig, amíg délen voltunk, először napi egyszer, majd napi kétszer sétáltam a Babatevével, ráadásul elég sokat. Egyszer pedig futni is sikerült, bár hősiesen bevallom: hiába van futóbabakocsink, inkább a terepen sétára használjuk, semmint futásra (lusták vagyunk, na!). Meg amúgy is: most cipeljem le két emeletet az egészet és vissza, azért, hogy kocogjak harminc-negyven percet?! Szóval, Finnországban is maradt edzés helyett a sok séta.
Mikorra hazajöttünk, már tudtam, kell a motiváció az edzéshez, mert szívesen eljárok én heti két alkalommal pihenni, de kell valami, ami hajt. Nos, Spartan Race. Winter. Mert ha már a Trifectát kétszer összeraktam és csináltam egy Hurricane Heat-et is, akkor már csak olyan versenyre megyek szívesen, ami különleges (és nem kell hideg vízben úszni). Például a Winter, ahol van hó (elméletileg). N,a de a versenyre azért edzeni is kellene! Így a stúdióban elkezdtem járni egy erősítő edzésre a nyújtás mellé. Ami klasszul erősít, szálkásít és elfáradok (értelemszerűen eddigre már elapadt a tejem, de nem emiatt!). De eközben láttam a légtornásokat edzeni és éreztem a karika hívását.
Visszamentem karikára és silkre! Úgy hiányzott. Végre erősödtem, edzettem rendesen! Na, meg készültem ezzel a Spartanra is! És tudjátok mit? Isteni volt! Imádom, hogy kezd visszajönni az erőm, egyre ügyesebb vagyok (jó, a tériszony nem változott) és élvezem iszonyatosan, amit csinálok. Ez pedig nemcsak rám, de a Babatevére és a férjemre is jó hatással van, mert vidámabb vagyok, csinosabb és oldottabb – a napi feszültséget levezetem edzés keretében.
És végül elérkezett a várva várt Spartan Race is Brno-ban, ahová férjemmel és középiskolai barátommal mentünk hármasban versenyezni, élvezni a versenyt. Speciel a fiúk kb. a tizedik perctől mindent utáltak és mindennel szenvedtek, míg én életem versenyét csináltam (volna, ha nem kell rájuk annyit várni): mesés pálya, gyönyörű napsütés, és összesen három hiba, tehát csak kilencven négyütemű fekvőtámasz. Iszonyatosan élveztem és úgy fejeztem be a versenyt, hogy büszke vagyok magamra, és viszek a Babatevének érmet, mert elengedett ide minket!
Összefoglalva: amióta rendesen tudok edzeni, rendszeresen, heti két alkalommal eljárok és nagyon, de nagyon élvezem. Hogy mi kell ehhez? Három dolog: egy tündéri Tevebaba, egy rendkívül támogató férj és egy klassz hely, ahol ki tudok bontakozni. Szóval: aki szeretne és van lehetősége, mozogjon! Jót tesz mindenkinek!
Tevelány
A szerző írásaiból:
Szoptatás kontra tápszer, avagy hogyan ugorjunk egymás torkának
Állás: kinek kell egy kisgyerekes anya?
A babát nem érdekli a rénszarvas és a sarki fény
Nem fogsz sokat aludni a szülés után a Honvédban
10 dolog, amit imádok a terhességben
10 dolog, amit utálok a terhességben
