Talán kimondhatjuk, ma már nem szégyen pszichológushoz, lelki segítő szakemberhez fordulni, ha bajban érezzük magunkat vagy családtagjainkat. Elvi lehetőségként sokak fejében megfordul, de innen még hosszú út vezet a megvalósulásig, és elfogadtatni, pozitív színben tüntetni föl az ott töltött időt és a ráfordított pénzt, bizony még mindig nem könnyű.
Pedig egyértelmű, hogy nem élethosszig tartó magányos, esetleg páros küzdelemre vagyunk kitalálva. Bárki életében jöhet olyan fordulat, probléma, torlódó feladatok, extra terhelés, amikor egyszerűen sok lesz: nincs annyi időnk, energiánk és tudásunk, hogy ezeket jól oldjuk meg. Nem kell rendkívüli dolgokra gondolni: a betegségek, halál, a családi kapcsolatok, a munkahelyi ügyek vagy akár egy életmódváltás akkor is ki tudnak billenteni az egyensúlyunkból, ha nem hurcolunk magunkkal gyerekkori traumákat, diszfunkcionális kapcsolatokat, bántalmazást vagy abúzust. És ott vannak az életfordulók, a normatív krízisek, ahogy Erikson mondja: az életkorunkhoz köthető életfeladatok és lépcsők, amelyek mind lehetőséget adnak a személyiség továbbfejlődésére, ugyanakkor az életünk kisiklására is.
Ilyenkor nem elég a környezet támogatása, a barátok biztatása, az ismerősök jószándékú tanácsai vagy ötletei: több kell. Ahogy Pál Feri mondja: professzionális segítő beszélgetés.
A pszichológia elfogadottságának velejárója a szakzsargon és -fogalmak terjedése, közbeszédbe épülése – sajnos a pontos jelentés nélkül. A konyha-, sőt kocsmapszichológia is virágzik, egyre terjed a pszichopatológiai címkék és diagnózisok osztogatása, rengeteg önjelölt szakértő van, a közösségi oldalakon természetesen ellenőrzés és referencia nélkül. Piacuk pedig bőven van; hiszen ha valaki csakugyan elindul, hogy pszichi segítőt keressen magának, az átlagember számára átláthatatlan dzsungelbe kerül.
Ebben az írásban szeretnék néhány szempontot megfogalmazni ahhoz, merre induljunk el, hogyan keressünk és hogyan készüljünk a szakszerű lelki segítség elfogadására.
Mikor érdemes segítséget kérni?
Tulajdonképpen bármikor, amikor úgy érzed, hogy az „élet” elvárásai túlnőnek rajtad. Az alábbiakban felsorolok néhány lehetőséget, a teljesség igénye nélkül.
Mindenképpen érdemes föltenni magadnak a következő kérdéseket:
- meg tudom-e oldani egyedül vagy barátaim, családom segítségével a gondjaimat?
- milyen hatással van a kapcsolataimra?
- milyen hatással van az életem alapjául szolgáló tevékenységekre (munkavállalás, önellátás, pozitív érzések és tevékenységek)?
Ebben vannak alkalmi nehézségek: a betegség, a gyász, a házassági krízis és válás, de másfajta veszteség is. A folyamatosan magas stressz, az örömtelenség (depresszív állapot), kiégés, testi tünetek, és az életfordulók is: kinövünk a kisgyerekes korból, sőt lassan a gyerekes korból is, nagykorúak lesznek, költöznek, magunk maradunk a párunkkal (üres fészek)… a szüleink segítségre vagy gondozásra szorulnak, elveszítjük a hangot velük, a saját életkorunkkal kell szembenéznünk.
Az eddig felsoroltakkal nem feltétlenül kell magasan képzett pszichológus szakembert keresnünk. A mentálos vagy egy többféle szemléletben képződött coach és többféle csoportos módszer is nyújthat elfogadást, támogatást, biztonságos teret az érzéseid kimondásához és rendezéséhez.
Minél régebbi viszont a problémánk, mély elhallgatással, többszöri elutasítással vagy szégyennel súlyosbított; minél alapvetőbb életműködést akadályoznak, annál komolyabb segítő tudásra és technikára van szükséged. Ezeknek a célja már nem egyszerűen a feltárás és rendezés, hanem a gyógyítás: a sérülések és következményeik kimondása, a rossz beidegződésektől való elszakadás, újak keresése és gyakorlata.
A probléma
Nem árt, ha meg tudjuk magunknak fogalmazni, miben keresünk-kérünk segítséget.
A kiindulás valószínűleg az, hogy valami nem működik: nem vagyok jól, valami megváltozott, valami nem megy, valahol elveszett az egyensúly. Csak mi magunk tudjuk eldönteni, hogy ez a kitérés mikor történt (csak a példa kedvéért): tavaly, amikor haláleset történt a családban – amióta új főnököm lett – amikor összevesztünk a tesómmal – vagy magammal hurcolom, amióta az eszemet tudom. Sokan küzdenek az utolsó helyzettel: nehéz gyerekkorból, problémás, de megszokott családi helyzetekből kinőve olyan érthetetlen nehézségekkel, félreértésekkel, kapcsolati gondokkal találkoznak, amelyek sokáig az életük normális részének számítanak. Csak a sokadik kudarc, az újabb és újabb sérülések vagy az erőforrások végleges kimerülése hozza el a felismerést, hogy ez bizony nem a normalitás része, és életbevágóan szükséges változtatni rajta.
Jó, ha tudod magadról, milyen segítséget tudsz elfogadni: ki az, akit hitelesnek, megbízhatónak tartasz, milyen módszerek rokonszenvesek, vagy éppen elfogadhatatlanok a számodra.
Milyen korú és nemű segítővel tudod megbeszélni, őszintén és mellébeszélés nélkül, a gondjaidat?
(Személyes élmény: jártam egyszer az egyik fiam problémájával egy komolyan képzett szakpszichi terapeutánál, aki nem sokkal lehetett idősebb a fiamnál. Világos keretekkel, igényekkel és lehetőségekkel mentem – idő és pénz -, ami az első percben kiverte a biztosítékot a szakembernél. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy az 5-6 alkalom során végig elbeszéltünk egymás mellett. Kézenfekvő volt rácsatlakoznia a túlvédő-nem elengedő-felnövést korlátozó anya-témára, és a rendelkezésemre álló idő alatt nem is sikerült ebből kikeveredni. Ő például, a szakmai tudása ellenére sem volt jó választás, noha ezt előre nem láthattam.)
Az őszinteség, elsősorban önmagaddal szemben, elengedhetetlen a sikeres terápiához. Ha ehhez elég elszánt vagy, akkor teheted föl magadnak a kérdést, hogy komolyan tudsz-e venni egy nálad esetleg évtizedekkel fiatalabb (vagy idősebb) segítőt? Ki tudod-e mondani a jelenlétében a legbelsőbb érzéseidet és gondolataidat? Mennyit számít neked, hogy nő vagy férfi előtt beszélsz? A szakembert titoktartás köti, ő nem fog kibeszélni, de kettőtök között mégiscsak szóba kerülnek kevéssé publikus dolgok.
Ha nem tudod vállalni az őszinteséget, félsz a felismerésektől – nos, akkor nem érdemes sokat várni a terápiától. Élethosszig lehet járni csoportba, egyénibe, változatos módszerű terápiákba úgy, hogy csak a felszínt kapargatjuk, komfortzónán belül maradunk. Jóleső beszélgetés van, semmi egyéb: nincs nagy változás, nincs életrendezés, nincs igazi megkönnyebbülés sem. Alibi terápia folyik, akár, hogy elmondhassam, én mindent megteszek; akár, hogy elhallgattassam azokat, akik küldtek; akár, hogy ezt az esélyt is megadjam az életnek. Csak hát, az élet, különösen a te saját életed bizonyos problémái nem fognak maguktól megoldódni: neked kell megtalálni azokat az eszközöket, amelyekkel jobban tudod folytatni, mint ahonnan indultál.
Senkit nem lehet megváltani az együttműködése nélkül. – Nincs az a nagyszerű szakember, aki beléd tudja beszélni az önreflexiót, a szembenézést, a reményt. Még ha hetente kétszer jársz is a segítőhöz, akkor sem a heti két óra fogja elhozni a megvilágosodást, kell hozzá a közben és közötte elvégzett önálló munka, elmélkedés, gondolkodás. Ez sokszor nagyon kemény, akár fájdalmas, idő- és energiaigényes feladat lehet; de bármilyen reklámízű is a kijelentés, meggyőződésem, hogy a belefektetett munka bőven megtérül.
Módszerek
Nincs univerzális, mindenkinek megfelelő, tetszetős, pláne gyors és garantáltan sikeres módszer. Eldöntheted, hogy neked a racionális, beszélgetésre épülő, kognitív terápiák jönnek be, vagy ellenkezőleg, a kreativitás, alkotás, fantázia játékokhoz vonzódsz? Tetszik-e, ha van benne mozgás? Ha a testeddel kell foglalkozni? Ha keleti gyökerű technikákat próbálsz ki? Ha vallási-spirituális kapcsolata is van a terápiának?
A választható módszer természetesen függ a problémád súlyától is: az élethelyzetből, jelenkori kapcsolatokból származó problémák könnyebb technikákkal és rövidebb idő alatt kezelhetők, míg a nagyon mélyre eltemetett, súlyos terhek évek mély terápiás munkáját követelik.
A legtöbb szakember kiírja magáról, milyen módszerekben, speciális szemléletben képződött, de mint kliensnek, ezeket nem kell mélyrehatóan ismerni ahhoz, hogy a személyes preferenciáidat követni tudd.
Kapcsolat a segítővel
Nagyon fontosnak tartom, elengedhetetlennek a pszichológiai alapműveltségben, saját tudatos részvételünket a segítő folyamatban.
Ahogy följebb már említettem: senkit nem lehet megváltani a közreműködése nélkül. A szakember is ember; nem gondolatolvasó, egója, értékrendje, vakfoltja is van – nem tévedhetetlen, nem tudja boldogság receptjét. Ez minket mint klienst annyiban érint, hogy tudjuk: ki kell fejezni, kimondani a kétségeinket, a nemtetszésünket, az érthetetlen vagy elfogadhatatlan dolgokat. Nem gyógyszeradagolásról vitázunk, hanem a személyes érzéseinket és életünket hozzuk be ebbe a speciális térbe, ráadásul fizetünk is érte – jogunk van kimondani, ha valami nem OK.
Vigyázat! Ez nem azt jelenti, hogy a pénzünkért cserébe folyamatos vállveregetést és kellemes beszélgetést kapunk! Az ellenérzéseinket a segítőnek nem kell kritikátlanul elfogadnia; de igenis neki kell megtalálnia azt a módot, módszert, stílust, amely elmozduláshoz, támogatáshoz, megoldáshoz, gyógyuláshoz vezet.
A kapcsolat elején tisztázni kell a kereteket: a lehetséges időtartamot, a lemondási feltételeket, esetleg a terápiás célokat, és a lezárást is. Ha értelmetlennek, időpocsékolásnak tartod a beszélgetéseket, nem kapsz választ a kérdéseidre, nem érzed a támogatást, netán egyszerűen unatkozol – nem jó helyen vagy. A kereteket betartva ki is léphetsz a terápiából – de tartsd szem előtt, hogy az eredménytelenség okait és vele kapcsolatos érzéseidet mindenképpen érdemes, akár magadban is, tisztázni. Egy sikertelen terápia nem a te vagy a szakember csődje, hanem az inkompatibilitás jele.
Szakemberek
A gyűjtőnév a „pszichológus”, de általánosan ismert a pszichiáter, pszichoterapeuta, és lassan beszűrődik a köztudatba a mentálhigiénés szakember is. Ezeket a szakmákat felkészültségi és jogosultsági szintjeik különböztetik meg egymástól: a mentálos 2 év alatt kap diplomára épülő szakképzést, a pszichológusokat a tudományegyetemek képzik bolognai rendszerben, míg a pszichiáter orvosi diplomával rendelkezik. A pszichológus azonban tovább tanulhat klinikusi szinten, és lehet belőle klinikai szakpszichológus, igen sokféle céliránnyal és orientációval. A pszichoterapeutának szakorvos vagy szakpszichológus végzettsége van, és pszichoterápiát, azaz pszichés és pszichoszomatikus zavarokat gyógyító folyamatot vezethet.
Kliensként sem árt tisztában lennünk azzal, hogy a szakembereknek jogosultsági határai is vannak. A mentálos nem állíthatja magáról, hogy „traumaoldást” végez, a pszichológia diploma önmagában még nem sokat ér, és a „balhés kamaszom van”-problémával elsőre nem érdemes klinikai szakembert keresnünk.
És itt vannak a coachok, pszichodrámavezetők, családállítók, mozgás- és művészetterapeuták, addiktológiai konzultánsok és még millióféle speciális módszer művelői, mindenféle oklevelek, referenciák, önismereti csoportok…
Az imént felsoroltak egy része az emberiség kultúrkincseit tudatos terápiás céllal alkalmazó, speciálisan képzett szakember. Az adott módszer hitelessége gyakran a módszer megalkotójának és a képző iskolának vagy intézménynek a belépési követelményeitől függ. A legtöbbje diplomára épül, jogosultsági kereteket ad, és a leggyakrabban évek munkáját: tanulást, rengeteg gyakorlatot, önismeretet és szupervíziót követel, esetleg egyesületi-szakmai köri referenciával rendelkezik.
A fentiek alapján még nem fogjuk tudni eldönteni, ki a jó, és főleg, hozzánk illő szakember. Ha ajánlás nélkül, az internet útvesztőjében keresünk magunknak valakit, mindenképpen érdemes megnézni a szakmai életrajzát, mert ebből általában kiderül, hogy autonóm spanyolviasz-fejlesztővel vagy elkötelezett, önmagát tisztességesen fejlesztő szakemberrel van-e dolgunk.
És ha már minden stimmel, akkor is belefuthatsz abba, hogy a legjobbnak tűnő szakemberrel sem jössz ki: nem rokonszenves, zavar a beszédstílusa vagy akármi benne. Ez természetesen az ő részéről is előfordulhat! Sokan adnak ismerkedési lehetőséget, kedvezményes első beszélgetést – azzal nincs probléma, ha nincs meg az összhang; csak ezt idejekorán illik jelezni (mindkét részről), hogy ne raboljátok egymás pénzét-idejét.
Végül egy személyes észrevétel: a terapeutával való összhang néha többet ér, mint bármelyik papír. A legnagyobb, professzionális, jó nevű szakembert is érezheted kellemetlen, rutinos figurának, ahol éppen azt nem kapod meg, amire legelsősorban szükséged lenne: figyelmet és támogatást. Ugyanakkor az alacsonyabb végzettségű, elkötelezett, rokonszenves segítővel tudsz haladni, magadévá teszed a szempontjait, biztonságban érzed magad. Amennyiben tisztázottak a jogosultság határok (ő elmondja/te tudod, mire számíthatsz és mire nem), ez nem gond. Minden szakembernek tudnia kell, mikor kell továbbküldeni valakit, vagy milyen kérdéshez kell kiegészítő segítséget igénybe venni.
Egyéni vagy csoport?
Egyéni terapeutához jutni nemcsak drága, de hosszadalmas mulatság is. Óriási a szakemberhiány; ahogy kedves segítő ismerősöm fogalmazott: „most gyógyítjuk a XX. századot” – bőven van tennivaló ezen a téren. Egyre többen keresnek segítséget, próbálják megérteni saját és családjuk történetét, egyre nagyobb a nyomás az társadalmi-megélhetési követelmények felől, egyre több atipikus gyerek problémakörét kell kezelnünk – nem csoda, ha ezen a területen is hosszú várólistákkal kell számolnunk.
Ha nem kizárólag négyszemközti beszélgetésekben merünk megnyilvánulni, érdemes elgondolkodni a sokféle önismereti-segítő csoporton. Ezek általában olcsóbbak, mint az egyéni terápia, rövidebbek is, hiszen a pszichodráma kivételével általában maximum 10 alkalomra tervezik őket. Csoportban természetesen kevesebb személyre szabott figyelmet kapunk, viszont többrétű támogató közeg vesz körül minket, amelyből többféle visszajelzést, esetleg példákat kaphatunk. A titoktartás a csoportokban is alapkövetelmény.
Az egyéni terápia hosszabb és mélyebb folyamat: jobban alakíthatod a beszélgetéseket, könnyebb elkalandozni az eredeti témától (ez gyakran kifejezetten szükséges is), és több idő van ezeket körbejárni.
A legfontosabb azonban, hogy ne feledkezzünk meg róla: nem kell egyedül szenvednünk. A mentális egészség fontos, segítséget kérni nem szégyen.
Ne maradj egyedül a gondjaiddal!
Segítő környezetet és jó programokat találsz ezen a helyen.
Ha 46 és 65 év közötti vagy, és úgy érzed, segítségre van szükséged, indítok egy 50-es kortárs segítő csoportot, erről itt tudsz tájékozódni.
Bangita
