Szüléstörténet vagy inkább a csodás 9 hónap meséje? Akár mindkettő. Nagyon vártuk, és az első házassági évfordulónkon jelezte, hogy ő itt van, a 30. születésnapomon pedig hallhattuk először a kis szívét dobogni. Így kezdődött.
Szerencsésnek mondhatom magam, problémamentes volt a várandósságom, de ha bármi is felmerült, a nagyon precíz doktornőnk gondosan utánajárt. Teljes biztonságban voltunk… és erről nagyon sokat írhatnék.
Nos, eljutottunk az utolsó hetekig, amikor már kezdett a szülés időpontja rendszeres téma lenni, és egyre jobban rettegtem attól, hogy beavatkoznak, indítani fognak, miközben én annyira szeretném azt megélni és megengedni a fiamnak, hogy minden természetesen, magától induljon… Kitűztük a nagy napot, nem volt más hátra, mint ezzel a gondolattal megbarátkozni. Azért biztosra akartam menni, és mindenféle mendemonda szerinti praktikát is kipróbáltam, hátha kicsalogatom őt… de nem jártam sikerrel.
Hatalmas izgalommal s talán félelemmel, mert azt még nem írtam, hogy kórház- és fehérköpenyes fóbiám van, nem gyengén, szóval nem szerettem volna egy éjszakával sem többet bent ücsörögni a kórházban, hétfőn este, február elsején, mégis beköltöztünk, indításra. Kedves doktornőnk elmondott mindent, és ameddig a papírok és a szülőszobánk elkészült, hát láss csodát, hirtelen azt éreztem, valami folyik… Lelocsolt valaki? Áh, talán pisilek? Dehoogy, ez a magzatvíz, pontosan az, amit egész hétvégén vártam, vonzottam, hogy jöjjön, történjen… Na, igen, ettől már még izgatottabb lettem.
Azt mondták, pihenjünk, ők majd figyelnek, ha bármi van, szóljunk. Nem sokat aludtam, de nem is történt semmi egész éjjel. Reggel kaptam oxit, hogy akkor hát induljon a buli. Indult is volna, de a nagyobb mennyiségtől romlottak a baba értékei, így csökkentették, aztán újrapróbáltuk, de sajnos megint és megint ugyanaz lett.
Kezdtem fáradni, mire a fájások megfelelőek lettek és az oxit is jól bírtuk mindketten, addigra már nagyon nem volt erőm. Kérdezték, hogy kérek-e fájdalomcsillapítást, na, ez volt a másik dolog, amitől rettegtem, az a bizonyos szúrás a hátamba, de kérnem kellett, hisz nem bírtam már. Ezt utólag egyáltalán nem bánom, elenyésző volt az is, amit a szúráskor éreztem.
Az idő telt, de sajnos a babánk nem haladt, nem volt jó úton, hiába próbáltunk ki mindent, s hiába nyomtam. Nagy tanakodás után meglett a végszó, megyünk a műtőbe. Mint majdnem az összes egymás után érkező eseményeket, ezt is nagyon el szerettem volna kerülni, de ahogy ki lett ez mondva, hatalmas kő esett le a szívemről, megnyugodtam, tudtam, hogy ehhez nekem már nem kell erő, s biztonságban leszünk mindketten. Hihetetlen, nem? Megnyugodni egy olyan dolog hallatán, amiről hallani sem akartam.
Műtét idején már alig bírtam ébren maradni, de a doktornő azért nem hagyta, hogy elmulasszam az első pillantást, kiemelte és megmutatta a kisfiunkat.
Örök hálám kísér mindenkit, aki akkor ott volt és támogatott, biztatott ezekben a csodás órákban. Akiről meg még nagyon sokat tudnék mesélni, remélem tudja, hogy mennyit jelentett számomra a jelenléte, bizalma és a pozitív kisugárzása. A 9 hónap alatt a sok kedves mosoly és ölelés, ha úgy látta szükségét. Nem barátnő, mert nem mondhatom egy páciens és orvos kapcsolatról ezt, de az biztos, hogy ugyanannyit jelent számomra. Szeretném, ha tudná, hogy minden kismamának ilyen orvost kívánok, aki elnézést kér, mert műtét lett a vége, aki ennyire figyelt arra, hogy mit szeretnék és kitartott emellett a végsőkig.
A kórházi bentlét sem egy ördöngösség, de biztosan számít, hogy milyen emberek vesznek körül.
Mai napig úgy hívom, hogy a stáb, persze nem a sajátom, de tetszik a gondolat, akkor és ott nekem sokat jelentettek: a doktornő, kedves szülésznők, a doktor úr, aki jól hátba szúrt és nem utolsósorban az összes nővér, aki elviselt a három nap alatt a Honvédkórházban.
Ez volt a mi mesénk.
Szeretettel,
Simon baba és a szülei
Olvass még szüléstörténeteket vagy írd meg te is a sajátodét!
Nem engedem, hogy indítsák a szülésemet
Majdnem szétrepedt a méhem a szülésindító tablettától
Az indított szülés után meg kellett császározni
