29 éves vagyok, és az első szülésélményemet szeretném megosztani, ami 2019 november elején történt a 37+5 hétben, azzal a szándékkal, hogy lesznek kismamák, akiknek segíthetek egy kis pozitív tapasztalat elmesélésével.

A terhességem zökkenőmentesen zajlott, azt leszámítva, hogy a vége felé a súly nyomta az egyik fővénámat, így képtelen voltam hanyatt feküdni. De ezen kívül nem voltam rosszul, és minden eredményem és a baba fejlődési üteme is megfelelő volt. Már nagyon az ajtóban toporgott a baba, hiszen első próbálkozásra pozitív tesztet produkáltunk.

Nem volt fogadott orvosom, csak szülésznőm, és egy kisebb vidéki kórházban szültem azon a szürke, de annál boldogabb novemberi napon. Egy ctg-n voltam túl, épphogy össze volt pakolva a kórházi pakkom, amikor az egyik, két héttel a megjósolt időpont előtti reggelen kilenckor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvizem. Irány a kórház, ahol egy négyhetes szülésfelkészítőn is részt vettünk, így talán ennek köszönhetően teljesen nyugodtan és biztonságban érkeztem meg aznap reggel már a negyedik, éppen szülő kismamaként.

Megvizsgáltak: a baba szívhangja tökéletes volt, és megerősítést kaptunk, hogy ez bizony tényleg a magzatvíz lesz. Tízkor felvittek a szülőszobára, ahol már másik két anyuka vajúdott én pedig nagy izgalommal vártam a fájásokat, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb jönni fognak. Teltek a percek és az órák, ott feküdtem szivárgó magzatvízzel és infúzióval a karomban egész nap, de mivel magától nem indult be a dolog este hatig sem, így zselét tettek fel, plusz leeresztették még a maradék vizet is, hátha így elindul a szülés. És ezután gyorsultak fel az események.

Annak idején elég sok vesekövem volt, és emlékszem, mikor az idősebb nők mondták akkor a kórházban, hogy a vesegörcs sokkal fájdalmasabb, mint szülni. Így most már mindkettőt megtapasztalva bátran kijelenthetem, nagyon közel álló szinten van a kettő. Az az igazság, hogy nem néztem az órát. Nem tudom, hány percenként jöttek a fájások, csak azt, hogy 23:25-kor megszületett a kislányunk.

Igyekeztem megélni és nem eltaszítani a fájdalmat. Szinte végig csukott szemmel, befelé fordulva, szépen csendben átadni magam az egyetlen olyan fájdalomnak, aminek boldog vége van. Alkalmaztam a tanult légzéstechnikákat is, ami nagy segítség volt, így ajánlom mindenkinek. Én olyan típus vagyok, aki hány fájdalom közben, és ez akkor sem volt másképp, ettől sem kell megijedni. Se beöntésem, se fájdalomcsillapításom nem volt, és bár tudom, tabu, az ágyra sem piszkítottam oda, bár ez lehet azért, mert aznap nem ettem semmit.

A tolófájások közben emlékszem, volt, hogy nevettem is. Egyrészt a fáradságtól valószínű, másrészt mert tudtam, az már a finish, és egyszerűen mert boldog voltam. Szépen tágultam, szépen jöttek azok a fájások, amiknek jönnie kellett, és a gátmetszés után (amit tényleg meg sem éreztem) pár nyomásra sikerült megszületnie a kislányunknak 3250 grammal és 50 centivel. Talán két vagy három nyomást kellett visszatartanom, mert a méhszáj még nem volt optimális, ami nem volt könnyű, de mikor zöld utat kaptam, csukott szemmel és csukott szájjal, mindent bele adva nyomtam, ami a csövön kifért. Szerencsém volt, mert a baba is érezte, mit kell tennie, és minden nyomásnál szépen igyekezett kifelé, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

A szülésznőm végig ott volt és segített, az orvosra pedig csak az utolsó húsz percben volt szükség. Azt ki kell emelnem, a férjem nélkül, aki végig fogta a kezem és ott volt mellettem, biztos nem sikerült volna ilyen zökkenőmentesen. Akik esetleg még előtte vannak, azt tudom tanácsolni, hogy ne várják a végét, ne legyenek türelmetlenek, hanem még ha a fájdalom miatt nehéz is, de éljetek át minden pillanatot. A test pontosan tudja mi a dolga, az ösztönök pedig segíteni fognak abban, mit és hogy kell csinálni.

Álmodni sem mertem ilyen jó és könnyű szülésről főleg elsőre, hiszen én is sok negatív véleményt hallottam előtte, és csak elvétve voltak olyanok, akik élvezték a szülésüket és pozitív élményként gondolnak vissza rá. De igenis létezik erre is példa, és úgy gondolom, sok minden fejben is dől el. Az, ahogy gondolunk rá és az, ahogy érezzük magunkat közben.

Aranyóránk nagy bánatomra sajnos nem volt, mert az egész napos magzatvíz-szivárgás miatt el kellett vinni megfigyelésre a picit, de az apukája kezében tölthette élete első perceit, ami kicsit kárpótol ezért. Engem ezután összevarrtak, majd levittek az osztályra, ahol izgatottan vártam, hogy magamhoz öleljem a kis csodámat. Három nappal később már családként mentünk haza. Így érkezett erre a világra első kislányunk, Auróra.

Nikolett

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést