Idén is sátrat építettünk a kertünkben, nem is akármilyent. Szeptember nyolcadikán este elkezdődött a zsidó újév, szám szerint az 5771. Az újévet követte az Engesztelés Napja, és ahogy a férfiak hazaértek a zsinagógából, már hozzá is láttak a szukká, a sátor építésének.
Ez egy szokás, nem vallási előírás, de itt, ahol én lakom, a böjt utáni első óra csendje után (persze előbb mindenki eszik és iszik) az egész környék kalapácsolástól, fúrástól hangos. Mi is ez az egész tulajdonképpen?
A magyarázathoz kedvenc rabbim, rav Lau A zsidó élet törvényei című könyvét veszem segítségül: „A betakarítás ünnepének is nevezzük, mert ősszel van, a termés begyűjtésekor, szüretkor. Tisré hónap 15-én kezdődik és hét napig tart. Az ünnep fő micvája (kötelező érvényű vallási parancsa) az, hogy szukkában, lombsátorban kell enni és aludni." A szukká micvája az egyiptomi kivonulás emlékét tartja életben, mert az Írás szerint a pusztában való vándorláskor a nép ténylegesen is lombsátrakban élt, illetve egyes bölcsek szerint az Örökkévaló dicsfelhői sátorként védelmezték a népet a vándorlás évei alatt. A kérdés persze az, hogyha az egyiptomi kivonulással kapcsolatos az ünnep, akkor miért nem Pészachkor ünnepeljük, abban a hónapban, mikor magáról a kivonulás csodájáról emlékezünk meg? A válasz nagyon egyszerű és rav Lau szavait olvasva számomra nagyon könnyeden elfogadható is: "ha Niszán hónapban lenne Szukot ünnepe, akkor nem volna benne semmi különös, hogy kidugjuk az orrunkat az odúnkból, hiszen ezt tavasszal mindenki megteszi: kimegy a természetbe, sátorozni, táborozni, levegőzni. Nem lenne a szukkában semmi jelszerűség. Hanem ősszel, amikor már foga van a szélnek, amikkor mindenki begubózik, mint barlangjában a medve, akkor ver odakint sátrat a zsidó. Akkor látszik, hogy nem kirándulni megy."
Nos tehát, szukkát, sátrat építünk. A kóser szukkának elég pontos szabályai vannak, amelyek többségével én magam sem vagyok tisztában, és nem is ide való. Manapság nagyon egyszerű, komplett, minden szabálynak megfelelő, pár órás munkával felállítható sátrakat lehet kapni, különböző anyagokból és különböző alapterületben. Nekünk fémvázas sátrunk van, aminek az oldalai vászonból vannak, a tetejére meg bambuszgyékényt és pálmaágakat terítünk. Persze minden szukká kicsit más, van aki fából épít, van aki karácsonyi égőkhöz hasonló kis lámpácskával díszíti, és van aki légkondicionálóról vagy hősugárzóról is gondoskodik, időjárástól függően. Az éttermek, közösségi házak, nemzeti parkok, közintézmények is sátrakat emelnek, mert a férfiak szigorúan csak sátorban ehetnek. És mitől lesz a mi sátrunk szép és otthonos? Hideg időben a hősugárzótól persze, de ami még ennél is fontosabb, a díszektől. És attól, hogy idén először ezeket a díszeket a gyerekeim csinálták, szinte csak és kizárólag, boltban vásárolt alig akadt közöttük.
A díszek gyártását és az ünnepre való készülődést már szeptember közepén elkezdték a gyerekek. A díszkészítés lényege, hogy közelebb viszik a gyerekeket az ünnephez, ők maguk is részeivé válnak a készülődésnek. Nap mint nap pakoltam ki a táskájukból a jobbnál jobb díszeket és nincs annál nagyobb öröm a szülőnek, mint amikor a feldíszített sátor ajtajában állva a négy évesekre jellemző teljes elragadtatással közli a fiam: anya, a mi sátrunk a legszebb az egész világon! Persze nem csak díszekkel készültek, a nagyobb gyerekeknek egész komoly szinten mesélték el, tanították meg, hogy mi is ez az egész. A fiam mostanában kezd nagyon büszke lenni arra, hogy ő már mennyi mindent tud az életünket újra és újra átfonó szabályokból és történetekből, így nagyszerűeket beszélgettünk arról, hogy mire is készülünk tulajdonképpen.
Eljött végül a nagy nap, délelőtt elvittem őket az Állatkertbe és a délutáni alvás alatt feldíszítettem a sátrat. Mivel egy pár hetes csecsemő is van a háztartásban, ezért lemondtam a nagyok segítségéről, amivel spóroltam kb. két órát. Az eredmény így is nagyszerű lett, az összes falon az általuk készített díszek virítottak, elragadtatott arccal járkáltak fel és alá a sátorban, és minden díszről elmondták egymásnak és nekem, hogy éppen melyikük csinálta. Utána közösen megterítettünk, és vártuk a rokonokat. Mert a sátoros ünnep attól igazán szép, hogy a család együtt van, senki nem dolgozik hét napon át, van idő beszélgetni. Már amennyire ezt négy felnőtt meg tudja tenni nyolc gyerek társaságában, ahol a legnagyobb 9 éves, a legkisebb meg 9 hetes.
Én személy szerint azért szeretem nagyon a Sátoros ünnepet, mert együtt vagyunk végre. A férjem nem dolgozik, a gyerekeknek nincs ovi, az egész város tele van jobbnál jobb programokkal (az egész ország, de mivel a Szukot a három zarándokünnep egyike, ezért Jeruzsálemnek kiemelt szerepe van, készül is a városháza minden évben nagyon, idén is fantasztikus felvonulást szerveztek, rengeteg koncertet, nyílt napot a tűzoltóságon, és még az új jeruzsálemi villamost is bemutatták, négy év várakozás után). Mi is rögtön kirándulni indultunk az első napon, a közeli hegyekben sétáltunk egy nagyot. Másnap strandra mentünk, harmadik nap megint kirándulni. Minden nap volt valami program, amivel jeleztük, hogy különleges napokat élünk. És persze magáról az ünnepről sem feledkeztünk meg, mert minden étkezést a sátorban tartottunk, a férjem és a nagyobbik fiam kint is aludtak a sátorban (ez az előírás csak a férfiakra kötelező, persze a négy évest nem mi zavartuk ki, szép idő volt, és hat lóval sem lehetett volna visszatartani, még a szúnyogok sem zavarták, ellenben a férjemmel).
A Szukot utolsó napja még a különlegesen belül is különleges, Szimchat Torá, a Tóra örömünnepe ekkor van. Ezen a napon kezdik újra az elejétől olvasni a Tórát a férfiak a zsinagógában. Ez egy nagyon szép ünnep, a legtöbb gyerek kedvence, mert ilyenkor hatalmas éneklés, közös tánc az esti és reggeli imádkozás része. A templomok tömve vannak, még a legkisebbeket is elhozzák (én is vittem a pici fiút, békésen aludt a nagy zaj kellős közepén, így tudtam egy kicsit táncolni a gyerekekkel én is), cukorkákat és édességet osztanak a gyerekeknek és kifulladásig táncol, énekel mindenki.
Idén nekünk különleges volt, mert a két nagyobb gyerek sikeresen beilleszkedett a közösségbe, barátaikkal együtt szórakoztak, nem kellett őket félteni semmitől, szabadon közlekedtek a templomban és környékén. Jó volt látni az örömüket, hogy milyen magabiztosak, milyen kiegyensúlyozottak, mennyire a helyükön vannak. Teljes mértékben integrálódtak egy kultúrába, egy társadalomba, és ez a legtöbb, amit adhattunk nekik. Lehet, hogy nekünk néha kicsit furcsák a szokások, az ünnepek, a társadalom, de a gyerekeink már ezekkel az ünnepekkel együtt nőnek fel, ez adja meg nekik az élet keretét. Ünnepek, amiket együtt élünk át.
Meni
