Ez az írás terápiás (saját magam számára) és okító célzattal (mások számára) íródik. Kérlek, a tetteimhez vagy éppen a nem tetteimhez ne írjatok megjegyzést. Így esett minden, és már nem lehet rajta változtatni, lehet, hogy voltak rossz döntéseim, lehet hogy nem....
Tehát…
Tizenévesen egyszer-kétszer volt olyan menstruációm, hogy nem bírtam megmozdulni a fájdalomtól, de aztán ezek szerencsére a feledés homályába merültek. Nagyon enyhe görcseim voltak, amikor megvolt, igyekeztem nem ügyet csinálni belőle, a környezetem (kollégák, barátnők) sosem tudták, hogy éppen azokban a napokban vagyok…
Aztán 38 évesen, egy hatéves gyerkőc anyukájaként történt egy nap, hogy édesanyám szülinapját ünnepelve szép számmal ettünk az általa készített szendvicsekből, majd miután elbúcsúztunk és hazaértünk, elemi erővel tért rám egy rosszullét… Csikart a hasam, hányingerem volt, és annyira remegtem, hogy az nem emberi… Miután többször elmentem vécére (jött alul-felül) és bevettem két fájdalomcsillapítót, egy kicsit jobb lett, csak az enyhe remegés és egy nagyon furcsa érzés maradt… Talán a remegés volt a legijesztőbb az egészben, nekem az egyáltalán nem illett a képbe.
A „gyomorrontás” aztán elmúlt, egy rendkívül rossz emléket hagyva maga után.
Pár hétre rá jött meg, és a korábbi enyhe görcsök helyett egy teljesen új tünetegyüttes mutatkozott: nagyon sokszor kellett vécére mennem „nagy dolgok” miatt, és olyan diszkomfortérzésem volt végbéltájt. Fájt is, amikor megjött… Hát… fura a nő – gondoltam magamban, és ismét megállapítottam, hogy mennyivel jobb férfinak lenni… Abszolút nem voltam kibékülve azzal, hogy nő vagyok és ilyen problémáim vannak.
A következő menstruációkor a munkahelyemen voltam. Konkrétan rosszul lettem, hasmenésem volt, le kellett feküdnöm az irodában a földre, - gondolhatjátok mennyire volt kínos egy férfi szobatárssal. Nem értettem a dolgot… Pár napra rá összefutottam egy régi kolléganőmmel, és bár nem vagyok egy intim témákról beszélgetős fajta, de valahogy kilukadtunk oda, hogy mostanság nagyon fáj, amikor megjön, pedig korábban nem volt ilyen gondom. Sosem felejtem el: azt mondta, hogy ha valami megváltozik a menstruáció körül, akkor azonnal keressek fel egy nőgyógyászt, mert ez nem vicc…
Megfogadva a tanácsát én hülye elmentem a kerületi SZTK-ba, ahol elmondtam az idős nőgyógyásznak, hogy nagyon fáj, amikor megjön, nem lehet hozzáérni a hasamhoz sem… Megvizsgált, nem talált semmit és közölte:
„Fáj. Mindig is fájt a nőknek, amióta világ a világ. Ez ilyen. Tűrje!”
Eltelt ismét pár hónap, és amikor a gyógyszertárban egy fájdalomcsillapító és egy görcsoldó kombóért álltam sorba és rosszul lettem a fájdalomtól, - elhatároztam, hogy elmegyek ahhoz a dokihoz, akinél szültem, az egyetlen orvoshoz, akiben megbízom.
Elmondtam a tüneteimet, csinált ultrahangot és azt mondta, nagyon úgy tűnik, hogy csokoládécisztám van (endometriózis), menjek vissza egy hónap múlva, nézzük meg, hogy mennyit nőtt vagy csökkent…
Abban az időben még nem foglalkoztak az endometriózissal ennyit, mint most, gyakorlatilag akkor kezdett „elterjedni”, illetve az orvosok akkoriban kezdtek rájönni, hogy bizonyos tünetek hátterében ez állhat és egyre több nőt érint. (Nekem meggyőződésem, hogy génkezelt gabonából készült szénhidrátok, mindenfélével tömött állatokból készült termékek, a hormontól terhelt csapvíztől vannak ilyen bajaink. Hozzáteszem: nem változtattam az étrendemen azóta sem, de erről majd lejjebb).
Nem mentem vissza egy hónap múlva a dokimhoz, mert jött a nyár, kicsit elviselhetőbbé váltak a fájdalmak és mivel ez egy ciszta – reménykedtem, hogy majd felszívódik…. Közben persze elkezdtem olvasgatni a neten, kiderült, hogy ez mostanság valami „új” betegség, olvastam a többi lány írásait, a fórumokat. Bár reménykedtem benne, hogy nem kell majd megműteni, azért elkezdtem nézni az orvosokat is. Az én dokim szülész-nőgyógyász, nem endo specialista, így arra gondoltam, ez biztos nem a szakterülete, tehát meg sem kérdeztem semmiről…
Édesanyám mesélt a problémámról a saját nőgyógyászának, ő azt ajánlotta, menjek a főnökéhez, aki egy budapesti kórházban a nőgyógyászat vezetője. Nekem is járt az agyam persze, és eszembe jutott egy régi cikk egy hírességről, akinek a feleségét/felesége méhét mentette meg egy nagy műtéttel egy nőgyógyász. Írtam a hírességnek, és nagyon kedvesen pár nap után válaszolt, leírta, hogy ki volt az orvos. Kiderült, hogy az orvos szintén abban a kórházban dolgozik, a főnök egyik munkatársaként.
Ezek után elbizonytalanodtam. Kihez menjek? Ekkor már a kezemben volt egy ultrahang papír, amit a kerületi SZTK-ban csináltak. Egy tényleg jó fej idős doki megnézett és megállapította, hogy a méhem kb. négyszerese a normálisnak, ki kéne venni…
Szeretném, ha tudnátok, én egy elég magabiztos, céltudatos nő vagyok, és nagyon rosszul éltem meg, hogy ott ülök a kórház várótermében és egyszerűen nem tudom – honnan tudnám? – hogy a főnököt válasszam (akit anyukám nőgyógyásza ajánlott) vagy a főnök beosztottját, akiről annyit tudok, hogy egy híresség feleségét jól megoperálta… Ültem, jöttek-mentek körülöttem az emberek, mintha egy filmben lennék. A főnök mellett döntöttem, csak késett… Elhatároztam hát, hogy megszólítok egy nővérkét, akinek elmondtam, hogy endometriózisom van, és a főnök késik, bár lehet, hogy nekem a másik dokit kéne választanom, stb… Biztos tudjátok, ők nem foglalhatnak állást, nyilván senkiről nem mondhatják, hogy az „nem jó”, de a nővérke látva a kétségbeesésemet útbaigazított: Endometriózis? Biztos, hogy ne az XY-t válassza (a főnök nevét mondta). Így kerültem a leendő orvoshoz, aki megműt. Meghallgatott, megnézte az ultrahangot, közölte, hogy ezt valóban műteni kell, és kérte, hogy menjek el a magánrendelőjébe, hogy megbeszéljük a részleteket.
Kb. egy hónap telt el, amikor a gyerkőcömmel elmentem a magánrendelőjébe. Csinált ultrahangot, megállapította, hogy valami nagy van bennem (?) (ezek szerint mégsem a méhem nőtt négyszer akkorára?) és fel kell vágnia a hasam, ezt nem lehet laparoszkóppal csinálni. Mondtam, hogy oké, csak annyit kérek, hogy a császár mentén vágjon, ne legyen már egy kereszt a hasamon…
Emlékszem, miután kijöttem a rendelőből nem voltam nagyon, csak egy kicsit elkeseredve... Valahogy tudtam, hogy ez vár rám. Beültünk a gyerekemmel – életemben eddig először és utoljára – egy közeli Starbucksba, - hogy valami jó is történjen azon a napon - és vártam a kb. 2 hónap múlva esedékes műtéti időpontot…
Egy hónap telhetett el, amikor egy hajnalban iszonyatosan rosszul lettem, nem tudom elmondani, mennyire. Hánytam, hasmenésem volt, iszonyatosan fájt a hasam, remegtem, gyakorlatilag nem tudtam megmozdulni. Mint a messiás vártam a reggel 8 órát, akkor sírva felhívtam a doki által adott névjegykártyán szereplő számot. Egy hölgy vette fel, az asszisztense. Mondtam, hogy endometriózisom van, a doktor úr egy hónap múlva fog műteni, de valami baj történt, szeretném ha megnézne.
A hölgy elmondta, hogy a doktor úr szabadságon van, külföldön, csak egy hét múlva ér haza. Sírva kértem, hogy mondjon egy orvost, akiben megbízhatok, akire átirányítja a betegeit, ha baj van. Egy másik kórház igazgatóhelyettesét ajánlotta, így a férjem összenyalábolt és elmentünk Budapest egyik szülész-nőgyógyászati kórházába az igazgatóhelyetteshez. Nyilván nem volt rendelés, mindenféle csukott ajtók között botorkáltam, minden létező ott dolgozót leszólítottam, hogy hol találom őt… Nagy szerencsém volt (?) éppen indult már haza, de elcsíptem. Elmeséltem a történetem, hogy egy hónap múlva műtét, endometriózisom van, de most valami nagy baj van… Meséltem mindezt a szokásos gyógyszerdózissal magamban, nagy önfegyelemmel, magas fájdalomtűrő képességgel. Megvizsgált (csak manuálisan, ultrahangot nem csinált) és közölte, hogy semmi rendelleneset nem tapasztal, menjek haza és bírjam ki a műtétig. Viszontlátásra.
Nem tudjátok elképzelni, hogy mit éreztem. Amikor ott álltok, amikor tudjátok, hogy ez nem oké, de…. Mindez egy szutyok kerületben, olyan alakok körülöttem, hogy nem hiszem el, hogy Magyarországon, sőt Budapesten vagyok és nem Albániában, vagy nem is tudom… Nők fekszenek a váróban a padokon (nem érezték jól magukat és orvosra vártak), mint valami hajléktalanszállón…
Bénultam hazamentem…
Otthon teltek-múltak a percek, anyukám átjött és azt mondta, menjek el a kerületi SZTK-ba, délután rendel az a kedves bácsi, nézzen meg ő is… Kibírtam valahogy délutánig – tényleg megmozdulni nem tudtam – nagy önfegyelemmel elmentem az SZTK-ba, mondtam, hogy iszonyatosan fáj a hasam… Tudta, hogy mivel fognak műteni, megvizsgált ő is, ő sem talált semmi különöset (egyébként a meglepő az volt, hogy ha „ott” babráltak bennem, ott tényleg nem fájt, a végbelem és a hasam fájt nagyon, a hüvelyem, illetve talán a méhem sem.) Azt mondta, ha ennyire fáj átküld a sebészetre, az is lehet, hogy nem nőgyógyászati eredetű a gondom… Átmentem a sebészetre, lefeküdtem nagy nehezen a vizsgálóasztalra, a doki megnyomta a hasam és én akkorát kiáltottam (nem szándékosan), hogy a férjem elmondása szerint még a folyosón is hallani lehetett.
„Akut has” – közölte a doki, azonnali kórházi beutaló. Megkérdezte, hogy hová akarok menni. Az egyik választás egy béna budapesti kórház volt, még gúnyneve is van, ami utal az ellátás színvonalára és a lehetséges végkimenetelre, VAGY az a kórház, amihez délelőtt már volt szerencsém… Ó, te jó ég… A nővérke azt tanácsolta, ne az egyes verziót válasszam…
Hazamentem, összepakoltam a cumómat és elkocsikáztunk (szerencsére 5 perc) az adott kórház sürgősségi osztályára. Ott vettek vért, kikérdeztek, elmondtam, hogy endometriózis műtétre várok, de valami nagyon fáj, valami gond van…. Elküldtek ultrahangra, pár emelettel feljebb – mindezt a saját lábamon – majd átküldtek a nőgyógyászatra, ami pár háztömbbel arrébb volt. Kb. tyúklépésben sétáltam le a két sarkot, arra senki nem gondolt, hogy tolószéket adjon, vagy áthívják a nőgyógyászt. (Utólag visszagondolva azt hiszem, a fegyelmezettségem miatt nem kértem széket vagy nem csaptam patáliát. Úgy éreztem, MEG TUDOM, MEG KELL CSINÁLNI.)
Az ügyeletes nőgyógyász kikérdezett, nem vizsgált meg, és ekkorra a gépbe megérkeztek a leletek. Az ultrahangon kiderült, hogy vér van a hasamban, a vérképemből kiderült, hogy a gyulladásos értékem többszázszorosa a normálisnak… Nézte a doki a leleteket és megkérdezte:
- Maga itt volt délelőtt? És a főorvos úr hazaküldte????
De milyen az orvosi összetartás: még ez után sem gondolta, hogy fel kéne vennie: felhívta a sebészetet, hogy nem akarnak-e átvenni akut hassal (????!!!!) ekkor már én is közöltem, hogy biztos, hogy nem megyek át a sebészetre, ugyanis nekem endometriózisom van, ami nőgyógyászati probléma…
Futott még egy kört! Felhívta a főorvost, hogy itt van a beteg (beolvasta a friss leleteket), akit reggel megvizsgált… Gondolom, megkapta a telefonban az itinert: vegyen fel.
Közölte, hogy kapok antibiotikumot és fájdalomcsillapítót és befektetnek. Megköszöntem és jeleztem, hogy bármit adhat, kivéve egy fajta antibiotikumot (elmondtam a nevét), mert attól mindig hányingerem van és hasmenésem. Mondta, hogy oké.
Visszasétáltam (!) vérrel a hasamban a második háztömbben lévő osztályra és közölte a nővérke, hogy megvan az ágyam, mindjárt hozza a fájdalomcsillapítót.
- Fájdalomcsillapítót? Meg az antibiotikumot, nem? – kérdeztem
- Antibiotikumról nem volt szó – válaszolta a nővérke.
Kértem, hogy hívja fel a dokit, mert arról is volt szó.
Pár perc múlva megérkezett a nővérke két bogyóval. Kérdeztem, hogy mik ezek. Mondta, hogy fájdalomcsillapító és antibiotikum.
- Milyen antibiotikum? – kérdeztem
Hát persze, hogy az volt, amit nem bírok, így őt is tájékoztattam arról, hogy ez az egyetlen antibiotikum, amit nem bírok és ezt el is mondtam a doktor úrnak, úgyhogy fáradjon vissza és keressen valami mást…
Másnap megjött a főorvos, és közölte, hogy megműt. Kértem, hogy ha vágnia kéne, akkor a császár mentén haladjunk - amit meg is ígért, de mondta, hogy megpróbálja laparaszkóppal. Nagyon jól éreztem magam a fájdalomcsillapító és az antibiotikum hatására, végre elmúlt a fájdalom! Kérdeztem tőle, hogy ne csináljunk egy EKG-t a műtét előtt? Mondta, hogy nagyon jó ötlet, menjek le és csináltassak. A kórházat éppen felújították, nagy nehezen találtam meg a szobát, ahol én segítettem a nővérkének (?) összeszerelni a gépet…
Következő nap lezajlott a műtét, a szobámban remegve ébredtem, boldog voltam, hogy élek!! A doki elmondta, hogy tele volt vérrel a hasam, felrobbant az egyik petefészkem, azt el is vesztettem, és csomó endometriózist szedett le innen-onnan… Megkérdeztem tőle, hogy elhiszi-e már hogy FÁJT? Mondta, hogy igen… Bocsánatot nem kért, hogy elküldött, én hülye pedig teljes önkívületben, hogy élek, egy igen vastag borítékot adtam át neki.
Pár nap után jöttem haza, és pár hét után kellett kontrollra menni. A kontrollon közölte a doki, hogy nem is tudja, hogy elmondja-e, de lát az ultrahangon újabb endometriózisokat… (Nem tudtam, mit gondoljak… Bennem hagyta? Azóta nőttek?) Közölte, hogy menjek vissza egy hónap múlva, ha nőnek, akkor mesterségesen leállítjuk a hormonműködésem…
Eltelt a hónap, visszamentem, az endók nőttek, így megkaptam a hormonműködést leállító gyógyszert. Szörnyű hőhullámaim voltak, híztam 10 kilót, az endók tovább nőttek és visszatértek a rosszullétek, igaz, nagyon enyhe formában.
Ekkor úgy döntöttem, elmegyek egy akkori endo specialistához. Megnézett, meghallgatott, pár hét múlva már a műtőben voltam. Nagyon hosszúra nyúlik a poszt, de röviden: ott is traumatikus élményeket szereztem…
A műtőben először bemutatkozott X altatóorvos, aztán jött Y, hogy ő fog altatni, aztán Z, hogy inkább ő…. Utána elkezdtek licitálni, hogy mennyi altatót adjanak vénásan, aztán rossz helyre kötötték. „Nem fáj?" – kérdezték – "De biztos? Mintha dagadna…"
Feküdtem kiterítve, megalázott helyzetben és én instruáltam őket, hogy húzzák inkább ki és szúrják máshová….
A műtét után hiába vártuk a dokit, hogy beszámoljon, inkább hazament már délelőtt. A szobatársammal úgy döntöttünk, felhívjuk: tájékoztasson már mégis mit talált, mit intézett…
Sok műtétje volt aznap, halvány gőze sem volt, hogy én éppen az vagyok, akinek a vastagbelén, hólyagján, hasfalán, stb.-n is voltak endók vagy egy másik hölgy…
Miután eltelt pár hét az ő tanácsára hormonos spirált kaptam. Megfogadtam, ha ez sem teszi rendbe a dolgokat, akkor kivetetem a méhem és a petefészkem. Most rendben vagyok, ennek már sok-sok éve.
Állítólag lehet a stressztől… (lehetséges). Lehet az élelmiszerektől (én nem változtattam az étkezésemen, úgy döntöttem emiatt a sz…r miatt nem mondok le semmi finomságról)… Az is biztos, hogy mindez akkor történt velem, amikor abszolút elégedetlen voltam a nőiességemmel. Már évek óta boldogtalan voltam a saját kapcsolatomban és volt valaki aki tetszett, de tudtam, hogy nem kellenék neki igazán…
Szóval leírtam… Hosszúra nyúlt, a lelki tusáról nem is tudtam igazán írni. A kiszolgáltatottságról, a nem-törődömségről az orvosok részéről, az áldatlan állapotokról, a légyről a műtőben….
Az eset óta vannak averzióim az orvosok, az egészségügy, bármi felé… Szeretnék újra mindenben pozitív lenni. Probléma esetén nem a legrosszabbra gondolni, hanem zsigerből a legjobbra… Vannak ilyen emberek? Vannak olyan emberek, akik tanultak, tájékozottak, és mégis képesek a legjobbra gondolni? Sőt! Képesek arra, hogy fel sem merüljön bennük a rossz?
T.
Az endometriózissal több cikkünkben foglalkoztunk már.
Tíz százalék esélyt adtak, hogy lesz gyerekem
A diagnózis megvolt: endometriózis. Még aznap megoperáltak, a cisztát kiürítették, a jobb petefészkem csonkolták, csak egy apró szövetdarabka maradt.
Tovább>>>
176 millió nő szenved az endometriózis tüneteitől
Magyarországon jelenleg körülbelül 150 ezer meddő pár vár orvosi segítségre, 15-30 százalékuk esetében az endometriózis áll a meddőség hátterében. Az endometriózis 30-50 százalékban okoz meddőséget.
Tovább>>>
Öt évig nem estem teherbe endometriózis miatt
Az endometriózis miatt a szervezet nem engedi beágyazódni a megtermékenyített petesejtet, ezért hiába is próbálkoztunk. Ki tudja, mióta volt ez a szervezetemben... A vetélésem oka is megvolt a diagnózis által.
Tovább>>>
Hat sikertelen lombik után a hetediket is végigcsináltam
Megbeszéltem az orvosommal, hogy megpróbálkozunk egy lombikkal, hiszen az endometriózisra legjobb gyógymód a terhesség. És biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Nem így lett.
Tovább>>>
