A történetünk 2012-ben indult, ekkor már jegyesek voltunk a férjemmel, épp csak elkezdtünk dolgozni (24 évesek voltunk épp diploma, egyetem után), összeköltöztünk, szoktuk az új helyzetet, az önálló életet.
Mindig is erősek voltak a menstruációim, tini korom óta nagy fájdalmakkal járt a havi vérzés, de ehhez voltam szokva, nem gondoltam, hogy ez kóros. 2012 tavaszán jobb lágyéktáji erős, nem szűnő fájdalom miatt kerestem fel a nőgyógyászt, kiderült, 10 cm-es, jobb petefészken ülő csokoládéciszta okozza panaszaim. A diagnózis megvolt: endometriózis. Még aznap megoperáltak, a cisztát kiürítették, a jobb petefészkem csonkolták, csak egy apró szövetdarabka maradt.
Az orvosok azt javasolták, vállaljunk gyermeket… ekkor 25 évesek voltunk, épp csak dolgozni kezdünk, nem éreztük felelősségteljesnek így gyermeket vállalni egy diagnózis miatt úgy, hogy lelkileg-anyagilag stb. nem vagyunk még készen rá. A fogamzásgátló szedését választottuk, mint a nőgyógyászok által javasolt másik opció.
2013-ban összeházasodtunk, abbahagytuk a fogamzásgátlást, türelmesen vártuk a gyermekáldást. Eltelt 1,5 év sikertelenül, közben a diagnózisom miatt több orvoshoz is elmentem, hogy nem újult-e ki a betegség, hisz a menstruációim nagyon erősek, és a Babó is várat magára. Mindenhol azt mondták, ne görcsöljek, túl stresszes a munkám, ezért nem jön össze. Magánintézményben intéztünk kivizsgálást, átjárhatóságit, hormonpanelt stb. Minden rendben volt, inszeminációt ajánlottak. Három inszeminációnk volt magánintézményben, mind sikertelenül. 2014 végén már erős hasi panaszaim voltak, de továbbra is ragaszkodtak hozzá a kezelő nőgyógyászaim, hogy nincs gond, majd jön a siker, fiatalok vagyunk még, legyünk türelmesek.
2015 januárjában kiderült, a bal petefészkemre is csokoládéciszta nőtt, bekerültem az I.-es Női Klinikára Budapesten, ahol a vizsgáló orvosom közölte, tapintható csomó van a hüvely és végbél között is, így a műtét nem ígérkezik egyszerűnek. Történt kolonoszkópia, ahol a végbelet kívülről beszűkítő nagy endometriális csomóra derült fény – diagnózis: hát nem stresszelés és rágörcsölés, hanem 4-es stádiumú, beleket érintő, súlyos endometriózis. Több órás laparoszkópiának köszönhetően szerencsésen megúsztam a bélkimetszést, viszont a bal petefészkemet is csonkolták, a rengeteg összenövést oldották, az endo nagyon kiterjedtnek bizonyult.
Ekkor már nem ajánlották fel, hogy műtét után lehet próbálkozni teherbeesni, mindenképp a mesterséges menopauza (GnRh-analóg kúra) volt a következő lépés. Sajnáltam, hogy a gyermekvállalási tervek még tovább tolódnak, de mindenképp meg akartam gyógyulni. Ami ez után következett az nem volt kellemes… 28 évesen a menopauza kegyetlen. Rosszul éltem meg lelkileg-testileg. Eltelt ezzel 9 hónap… Közben életmódot váltottam, ösztrogénmentesen étkeztem, relaxációs tréninget tanultam, kemény endo diétát tartottam, sportoltam rendszeresen.
A ciklusom a kezelés után alig tért magához… azonnal IVF-et javasoltak az előzményeim miatt, amit 2015 végén el is kezdünk. Itt jött a következő pofon… bár 29 éves voltam, a stimulációk során maximális hormonadagokra csak 1-1 petesejt érett meg (más sorstársaknak 15)… Öt stimulációból három beültetésig jutottunk el, az első kettőnél egy-egy embriót sikerült „összehoznunk”, az utolsónál kettőt… Egyik sem maradt meg legnagyobb bánatunkra. Ekkorra már úgy kimerültem a dologban, hogy szünetet akartam. Rengeteg szakember elmondta, hogy nehéz eset vagyok, nincs sok esély gyermekáldásra, rosszak az értékeim, 85-90 százalékos meddőség stb. Elfáradtam, kiábrándultam. A férjem kért, menjünk tovább, folytassuk, de én szünetet kértem. Ez egy szerdai nap volt (2016 nyár), sírdogáltunk, aztán megbeszéltük, hogy akkor most picit félretesszük a sok szomorúságot, sikertelenséget, és egy-két hónap múlva visszatérünk a témához. Egy hétre rá spontán megfogantam. Ekkor már egy teljes éve folytattam rendíthetetlenül a diétát (semmi egyszerű szénhidrát, cukor, tejtermék, szinte csak hal-zöldség-fehér hús-összetett szénhidrát) és az életmódválást.
Nyilván semmit nem észleltem a megfoganásból, „vártam” a menstruációm a megszokott időben, minden stimmelt: elromlott a hangulatom (PMS), barnáztam… Dühös voltam, hogy ez a ciklus is megvisel, pedig eldöntöttük, 1-2 hónapig nem törődünk a dologgal. Aztán a barnázás megszűnt, de nekem nem esett le. Hasmenésem volt, no, meg sejtésem sem, hogy épp mi történik. 5-6 hetes terhes lehettem, mikor elkezdtem gyanakodni… Pozitív lett a teszt, sírva hívtam a férjem, hisz ez lehetetlen. Azt mondták nem lehet, én ilyet nem „tudok” (szerepelt minden papíromon, hogy sterilitás). Aztán nőgyógyász, és ott pislogott a petezsák a méhemben, a csonkolt, alig látható jobb oldali (egyes orvosok szerint teljesen hiányzó!) petefészkemben pedig a sárgatest.
A terhességem hihetetlenül nyugalmas és csöndes. Bár az első trimeszterben nem dolgoztam, elfeküdtem, amint megtudtam a csodás hírt, a 12. hét után viszont mivel minden rendben volt, visszatértem a munkába, és életem legboldogabb hónapjait élem. Két hét múlva érkezik a csoda-babánk. Kislány. Most épp csuklik a pocakomban.
Nem tudom, mi a tanulság: hogy az hogy elfáradtam és szünetet tartottunk jót tett, vagy a kitartó diétázás, életmódváltás… Nem tudom… De az biztos, hogy nem azon múlott a terhességem, hogy mennyire „vigyáztam magamra”. Hetekig fogalmam sem volt, hogy ott van velem a babánk, mindent csináltam, amit állítólag nem „szabad”: 8 kilométereket futottam, úsztam a Balatonban, házaséletet éltünk, keményen sportoltam (TRX)… Ő mégis megkapaszkodott, megmaradt. Csodák léteznek.
A történetünkkel erőt szeretnék adni azoknak, akik endometriózissal küzdenek és babát szeretnének. Remélem, ezekkel a sorokkal tudok sorstársaknak segíteni.
egy 38 hetes kismama
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
