Volt egy tervem. A tervem igencsak merész volt, annyira merész, hogy szinte senkivel nem osztottam meg. Azt terveztem el, hogy kimegyek a Sziget Fesztiválra kempingezni egy napra, a három gyerekemmel (7 éves, 4 éves és 8 hónapos), a családi kempingbe, ami tavaly csináltak először.  A családi kemping a fesztivál egy elkerített részén volt, őrzött területen, kulturált, tiszta mosdókkal. Mint előre beharangozták, az idén a családi kemping egyben „zöld kemping” is volt, szelektív hulladékgyűjtőkkel, napelemes konnektorokkal, alacsony vízfogyasztású vizes blokkokkal, és külön programokkal, amikben a gyerekeket a környezettudatos, „zöld” élettel ismertették meg.

A kemping területén animátorok, és önkéntesek is szórakoztatták a kicsiket. A 250 fő befogadóképességű kis területre előzetes regisztrációval lehetett csak bemenni. Egy olyan napot, a csütörtököt választottam, amikor több ismerősöm is tervezett kimenni a fesztiválra, hogy megoszthassuk a gyerekeket egymás között, szükség esetén. A tervem sajnos nem valósult meg, mégis egy olyan „szigetélményben” volt részem, ami örökre emlékezetes marad.

Már szerdára nyilvánvalóvá vált, hogy pocsék időre lehet majd számítani csütörtökön. Ekkor sajnálattal konstatáltam, hogy a szakadó eső és acélszürke ég nem való kempingezésre kicsi gyerekekkel. Az ismerőseim is mind lemondták a részvétet, és egyedül maradtunk a kalandvágyunkkal. Beindítottam a B tervet, ami szerint a legnagyobb lányommal, a 7 éves Izabellával fogok csak kimenni. Izabella egy nagyon belevaló, érett, zeneszerető lány, aki londoni születése révén nem csak, hogy jól tűri az esőt, de egyenesen szereti azt, és a pocsolyákban ugrálás és sárban dagonyázás egyenesen imponál neki. Ha lehet, az év minden napján, időjárástól függetlenül a szabad ég alatt van, születése óta. Gumicsizmával és esőkabáttal felszerelkezve nekiindultunk délután az anya-lánya közös kalandnak, arra számítva, hogy esetleg csak egy félórácskát maradunk.

Amikor egy gyereknek kicsi testvérei vannak, ritkábban van lehetősége arra, hogy a szüleivel egyedül legyen, vagy felnőtt programokban részt vegyen rendszeresen. Egy nagy családban a „legkisebb közös gyereknevező” győz, és a kicsikhez kell igazítani az együttléteket. Az ember a kis dombra mászik fel csigalassan, akkor is, ha a legnagyobb gyerek bírná a hegyet is, a gyerekelőadásra megy a család, pedig a 7 éves már megértené a komplexebb darabot is, korán haza kell menni, pedig a nagy még bírná. Már az odaúton az autóban éreztem, hogy Izabella milyen boldog, hogy csak ketten vagyunk, és igazi nagylányos nap van. Sokkal nyugodtabban és érettebben viselkedett, mint amikor a kicsikkel vagyunk. A pici korabeli fesztiválozásaira nem emlékezett, így elmeséltem neki, hogy mire számíthat, és megegyeztünk a szabályokban, abban, hogy nem lófrálhat el tőlem sehova, és ha csak egy kicsit unja magát, vagy problémája van, akkor segítek megoldani, de ha tényleg elege van, bármilyen okból, akkor azonnal hazamegyünk, hiszen alig fél órára vagyunk otthonról. 

Még esett az eső, amikor a hídon átmentünk, de csodával határos módon, az előjelzéseket meghazudtolva 5 óra fele elállt a zuhé, és kisütött a nap. A sár biza maradt, és pár helyen bokáig ért, de a csúszkálás és tocsogás semmiféle problémát nem jelentett, volt száraz út elég. Gyerekszemmel a Sziget olyan, mint egy hatalmas vidámpark, rengeteg programmal, forgataggal, és a szinte mindenhova beszűrődő zenével. Látnivalótól látnivalóig mentünk, egyre inkább átvéve a hangulatot és a ritmust.  A Sziget Eye magaslatából nézve a tömeg hömpölyög a fák között, a Múzeumi Negyedben megcsodáltuk az alkotásokat és a hatalmas fahintán ugráltunk a vihogó angol turistákkal. A Luminárium 800 m2-es szivárványszínű félhomályában és csendjében megpihentünk a puha műanyag fal fészkeiben. Bár beígértem Izabellának, hogy lesznek gyerekek mindenütt, úgy tűnt, a korábbi esőtől mindenki elijedt. Nagyon kevés kicsi volt, főleg tiniket láttunk. Inkább a 2-9 hónaposig korosztály volt reprezentálva, őket babahordozóból kikandikálni lehetett látni néha.

Azt hiszem, először fordult elő velem, hogy a gyerekemmel voltam, és hosszú időn át egyenlő partnerként lehetett tekinteni rá. Amikor ez a gondolat először hatalmába kerített ott a Szigeten, egy fantasztikus jó érzés lepett el. Voltak persze infantilis pillanatai, bepróbálkozott egy-két nyafogós kunyizással, de minden szinten éretten viselkedett. Szerencsére a bungee jumpingos asztalnál kerek perec közölték vele, hogy ehhez a mókához túl fiatal még, de láttam rajta, hogy értékeli azt, hogy megkérdeztem neki. Nyilvánvalóan nem engedtem volna meg neki amúgy sem, de az, hogy nem zsigerből “nem!” volt a válaszom, önmagában is elég volt neki.

Egy barátnőm beszélt erről az érzésről egyszer. Ő a 8-9 éves lányát elvitte egy londoni kirándulásra, kettesben járták a várost, és boldogan mesélte, hogy a gyereke és ő mennyire ráhangolódtak egymásra, és először érezte akkor ő is, hogy a lánya már kikandikál a kisgyerekkorból, ha megkapja erre az esélyt.

A felnőtt programba beavatott gyereknek megadatik, hogy betekinthessen a szülei világába, és a szülő is új szemmel nézhet mindent. Mintha először, és nem tucadszorra fesztiváloztam volna. Minden, ami megszokott volt, új lett megint, érdekes és egyedi. Nem kellett “lebutítanom” a saját fesztiválozásomat annyira, hogy ne legyen nekem is jó. Alkoholt nem fogyasztottam, és nem vetettem be magam a színpadok előtti tömegbe, de csináltam rengeteg más mindent, amit egyébként nem próbáltam volna ki.

Amikor beesteledett, Izabella kérésére megindultunk a Sziget vége felől kifelé. Érdekes módon ahogy a kalandunk a végéhez közeledett, a lányom egyre inkább belelendült a zenébe és a hangulatba, és minden gátlását maga mögött hagyta. Egy kis rét közepén egy DJ zenéjére spontán táncolni kezdett, és teljes átérzéssel ropta először teljesen egyedül, majd ahogy egyre többen csatlakoztak hozzá, a végén már egy kis tömeg közepén.  Én is beszálltam, fülig érő szájjal. Az ír sátorban talált egy zenekart, ami tetszett neki, és 2-3 szám erejéig hallgatta őket, nagy figyelemmel. Még kipróbálta az elektromos rodeóbikát is.

Mire kiértünk a kocsihoz tízre, az arca kipirult, a szemei ragyogtak, és be nem állt a szája arról, hogy mennyire jól érezte magát. Hazafelé a kocsiban szinte folyamatosan köszöngette nekem, hogy eljöhetett velem. Tudtam, hogy ez a köszönet nem csak a a Szigetnek szól, hanem annak is, hogy megbíztam benne, kivittem, és csak kettesben eltölthettünk egy délutánt és egy estét.

Amikor a szülő megosztja a felnőttes hobbiját, vagy szórakozását a gyerekével, elkerülhetetlenül egy más élményben van része. Ha a horgászat a szenvedélye, eséllyel nem fog annyi halat fogni, mint egyébként, mert a gyerek csacsog, és elűzi a halakat. Ha színházba jár, akkor kérdésekre kell válaszolnia a darabról, és nem tudja annyira beleélnie magát. Ha gyalog-, vagy biciklitúrázni szeret, akkor számíthat arra, hogy több csomagot fog cipelni, és többet kell megpihenni. Ugyanúgy borítékolható, hogy egyesek nemtetszésüket fogják kifejezni azzal kapcsolatban, hogy miért visz magával gyereket (akinek ez nem való, aki visszatartja, aki “nem értékeli”). De az az érzés, amikor a gyerekünk, akire néha túl könnyű “csak gyerekként” gondolni, egy pár órára megosztja az ember szenvedélyét, őszintén beleéli magát a programba ő is, és majdnem egyenlő partnerként viselkedik, a szülő pedig kiszállhat a gyerekcentrikus programok mókuskerekéből, na, az az érzés fantasztikus.

Másutt