2011 nyarának közepén már majdnem eltelt egy év, amikor először összeszedtem a bátorságomat, és elmentem a kórházi rendelésre. Akkortájt több problémával is küzdöttem, a fogamzásgátló abbahagyása után gyakorlatilag 21-60 nap közötti ciklusaim voltak, ami nem olyan vicces, főképp, mikor Murphy közreműködésével a háromnapos nyaralás közepén üt be a crah.
A heti rendelési idő több orvos között volt felosztva, ezért barátommal, „guglival” összefogva rákerestem mindegyikre. Persze írtak mindenkiről ezt is, azt is, magánrendelések időpontja, stb., végül döntöttem egy mellett és elmentem. Kedves volt, bár nem értette annyira a problémámat, miszerint mi a bántnak akarok én 22 évesen gyereket, mikor más pont az ellenkezője miatt jön – ezt bővebben ki is fejtette (?!). Na meg szűk egy év sikertelenség ugyebár ennyi idősen még nem jelent semmit.
Kicsit összeráncolhattam a szemöldököm, mert végül kért laborvizsgálatokat, és felírt egy nagy rakás gyógyszert is (amiben persze volt stimuláló szer), vár szeretettel két hónap múlva ultrahangra. Ez a mai ismereteimmel és tapasztalataimmal már elég merészen hat, hiszen bármilyen stimulálást csak gondos és folyamatos orvosi ellenőrzéssel lehet végezni, ami itt nem történt. A félreértések elkerülése végett nem akarom én szidni az egészségügyet, na, de ha valaki úgy érzi, egy probléma túlnő rajta, nem biztos, hogy találomra szabad kezelgetni.
Persze a gyógyszereket nagy lelkesen be is szedtem, és vártuk, hogy történjen valami. Néhány hét elteltével történt is, valóban maga a „csoda”. Napról napra szarabbul éreztem magam, és a létező összes mellékhatását produkáltam a maréknyi bogyónak. A legjobb az volt, hogy a különböző standard emésztési mókákon kívül tele voltam kék-zöld foltokkal, mert ha bármihez is hozzáértem erőssebben, azonnal kész volt a baj. Már-már azt vártam, mikor ugrasztják rá férjemre (aki akkor még csak vőlegény státusszal dicsekedhetett) a rendőrséget bántalmazásért.
Szerencsére rugalmas munkaidőben dolgoztam, így a nehezebb időszakokat itthoni munkával tölthettem. Folyamatosan aludni tudtam volna, és gyanítom, a viselkedésem is átalakult kissé – hogy értsétek, egy házisárkány mind a hét fejével ordítottam néha. Nem vagyok egy siránkozós alkat, na meg a cél is elég erősen lebegett a szemem előtt, azonban szép lassan megkaptam a végső döfést a mellékhatások tárházából. Egyik nap a délutáni alvás után nem tudtam felkelni, annyira rosszul voltam. Mindenem fájt, és már fekve is úgy szédültem, mint régebben egy jól sikerült egyetemi éjszaka után.
Visszavánszorogtam hát az orvoshoz, mondván nem jó ez így, valamit változtassunk. A válasz hidegzuhanyként ért, ha nem szedem a bogyókat, nem leszek terhes. Mire hazaértem, már tudtam, min kell változtatni, és az leginkább a doki személyére irányult. A gyógyszereket szépen leépítettem, fokozatosan, ahogy kell. Eltelt egy hónap, semmi. Eltelt még egy, erre, csak úgy rutinból ellőttem egy tesztet, biztos, ami biztos alapon, na meg a terhességi tesztgyártók nagykövete is érdeklődött már, hogy ugyan mért nem vettem az elmúlt hónapban egy nagy rakással. A kád szélén üldögélve vártam – mint legtöbbször – és azt hittem hanyatt esek, egyenesen a kádba, amikor megerősödött rajta a második csík. Azonnal orvoshoz mentünk, hiszen viszonyítási alapom sem volt kiszámolni, hogy vajon hányadik hét környékén tarthat a dolog. Az uh-n nem láttak semmit, de a koraterhességet nem zárták ki, két hét múlva kellett újból megjelennem. Mivel sikerült a már ismert orvost kifognom aznap a rendelésen, meg is kérdeztem tőle, hogy akkor a korábbi labor alapján az alacsony progeszteronszint pótlására valamit nem kéne-e szednem. A válasz egyértelmű nem.
A bizonytalanság ellenére az örömünk azért elég nagy volt és vártuk, hogy leteljen a két hét. Közben már be volt tervezve egy hazautazás is, néhány száz kilométerrel odébb. Mivel semmi biztosat nem tudtunk és mellette panaszom sem volt, nekivágtunk. Az otthon töltött idő második napján rosszul lettem, görcs, enyhe vérzés kíséretében. Édesanyám – aki azóta is rengeteget segít – kerített gyorsan orvost, aki még aznap fogadott. Tudni kell róla, hogy a doki egyébként hosszú évek óta foglalkozik meddőségi kezeléssel, viszont már csak magánrendelésen. Uh eredmény: elvékonyodó endometrium. Elképzelhető, hogy csak kémiai terhesség volt, vagy akár a progeszteronhiány is okozhatott vetélést. Mivel azonban a kórházban nem kértek laborvizsgálatot, utólag már nem tudunk okosak lenni. Ez volt a „tanulópénz”, és igencsak megfizettünk érte.
Új doktorunk javaslatára újabb laborvizsgálatok, kiegészítve egy IR szűréssel, és három hónap pihenő. Kaptam emellett egy szuper krémet, ami természetes, növényi alapú progeszteront tartalmaz. Ez valami hihetetlen egy találmány, mert relatíve szabályos, normál hosszúságú ciklusokat tudtam produkálni. A vizsgálatok eredményeképp kiderült, valóban inzulin-rezisztenciám van, és több uh lelet alapján felvetődött a PCO (be is igazolódott hamar) és az endometriózis gondolata is. Javasolt volt férjemet is kivizsgálni, nála szerencsére rendben találtak mindent. És ekkortól kezdődött meg a végeláthatatlan utazgatás, amihez képest egy népvándorlás is csak laza pikniknek tűnhet.
A kezelés itt a hatásos, de lehető legkevesebb gyógyszer elve alapján működött. Először csak ciklusmonitorozás vérvétellel, ovulációs tesztekkel és uh vizsgálattal. Ezek alapján következett a gyógyszerek beállítása. Mivel arra a megállapításra jutottunk, hogy a hormonjaim önmaguktól képtelenek működni, három hónapos stimulációt csináltunk végig, tablettával, tüszőrepesztő injekcióval, óramű pontossággal meghatározott együttlétekkel, ezek különféle kombinációiban (aki tudja, miről beszélek, az most biztosan röhögve felnyerített, főképp ami a kötelező lepedőakrobatikát illeti).
A köztes időszakokat, a pihenőidőt és a stimulációk közötti szüneteket nehéz volt végigcsinálni, gyakorlatilag csak túlélni lehetett. Ezeket olyan fölöslegesnek érzi ilyenkor az ember, csak időhúzásnak, számolgatva a napokat és folyamatosan csak kalkulálva, hogy éppen minek kéne történni, és lehet-e, most akkor ez az érzés mit jelent, és egyébként is szar az egész, mert csak én vagyok ilyen szerencsétlen, hogy nem tudok teherbe esni.
Az utolsó kezelést követő hónapban, amikor gyakorlatilag úgy gondoltam, feladom a dolgot, mert igencsak mélyponton voltam már, ismét pozitív tesztet tartottam a kezemben. A tapasztalatok miatt próbáltunk óvatosabban örülni, nem beleélni magunkat, persze ez gyakorlatilag az üres halmaz kategória ilyen esetben. Néhány nap múlva uh, ahol szinte pontosan egy évre rá a történelem megismételte önmagát. Uh negatív, vékonyodó endometrium, kémiai terhesség. Mindig szerettem a kémiát, az egyetemen az egyik kedvenc tárgyam volt, de esküszöm, akkoriban ha meghallottam ezt a szót, kivert a víz...
Ekkor valami eltörött és úgy éreztem, hogy nem tudok újra hinni benne. Egy évig jártunk magánkezelésre, rengeteg időt és pénzt beleölve. Volt hónap, amikor háromszor tettük meg a közel 500 km-es utat, egy-egy vizsgálat vagy ellenőrzés kedvéért. Végül azzal a javaslattal jöttünk el, hogy célszerű lenne egy meddőségi klinikát felkeresni, további, invazív vizsgálatok céljából. Ekkor már 2012 nyarának utolsó napjait élveztük és magamban lezártam egy időszakot.
absz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
