Közkívánatra elindítottuk a meddőség témájával, a teherbe esés nehézségeivel foglalkozó új sorozatunkat, melyben absz nevű olvasónk számol be hétről hétre részletesen arról, mi mindent tett meg az elmúlt négy és fél évben azért, hogy édesanya lehessen.

A nemrég megjelent, legújabb terhes(haha, ilyen kifejezés már nincs is, bár ez is megérdemelne egy önálló posztot)napló felhívás kommentjei kapcsán felvetődött egy lombiknapló ötlete.

Dióhéjban bemutatkoznék nektek, írok egy keveset magunkról és a helyzetükről. Férjemmel egy vidéki kisvárosban élünk, dolgozunk mindketten. Nem vagyunk éppen kicsúszva az időből, de idestova 4,5 éve küzdünk. Jelenleg két kezelésen és a harmadik beültetésen vagyunk túl, így a tapasztalat, amit ilyen keserédesen megszereztünk, elég bőséges, már – már sok is. Azoknak, akik most terveznek belevágni, remélem, erőt tudok adni, azoknak, akik pedig olyan szerencsések, hogy „csak” olvasóim lesznek a reggeli kávé mellett, egyfajta új perspektívát a világlátáshoz.

Történetünk egyidős a bloggal, 2010 nyarán-őszén döntöttünk a gyermekvállalás mellett. Sokan ismeritek ti is az ember tervez, majd... nem történik semmi sztorit, amely egyszer, valamikor a távoli jövőben esetleg happy enddel végződik.

A mi távoli jövőnk elérése még jelenleg is folyamatban van, bár néha úgy tűnik, hogy a köd feloszlik és látszik a távoli látóhatáron a napsütés, de aztán újra leszáll az a nyomorult.

Férjemmel 2010 nyarán ismerkedtünk meg, és a történet kezdete bevallom, tényleg elég nyálas, már-már „morantikus” lányregénybe illő, csak erős idegzetűeknek ajánlott.  Épp a Balcsin dolgoztunk azon a nyáron mindketten, persze egymástól függetlenül, de egy helyen. Szerelem volt első látásra, majd egy hónap múlva a nagy elválás, ő maradt, én pedig mentem vissza az egyetemre, végzősként. Persze megtanácskoztuk a dolgokat, mit nekünk az ország két távoli pontja, majd megoldjuk valahogy. Hamar eldöntöttük, hogy az életünk hátralévő részét együtt képzeljük el, házvásárlás, ingázás a munka és a suli között, felújítás, szakdolgozat és sorolhatnám. Ekkor már erősen rajta voltunk a családalapításon, de a relatív sok stressz miatt nem voltunk meglepve, hogy nem sikerült az első hónapokban.

Tavasszal lánykérés, államvizsga, új meló (nekem az első) mindkettőnknek. Tényleg minden ideális, elhárultak az akadályok, kezemben a diplomám (juhéé!!!) megnyugodtak a lelkek. Majd teltek a hónapok, véget ért egy év. Na, az izgalmas lányregény ekkor kezdett valami végeláthatatlan, havonta ugyanazt ismételgető, prózai műbe átváltani.

Szöget ütött a fejembe, hogy valami nem stimmel. Egyébként is eléggé ráparázok sok dologra, így irányba vettem az sztk szakrendelést a helyi kórházban, hogy elpanaszoljam, hogy (akkor) 22 évesen, ennyi idő után nem estem még teherbe. Na, itt kaptam az első szemberöhögést, nyugodjak le, fiatalok vagyunk még, van még időnk.

Ez azóta egy olyan mondat, amit ha valaki (kb. milliomodszorra) az arcomba mond, még ha jó szándékkal is, nagyokat kell nyelnem, hogy jól el ne küldjem a búsba. Mondjuk mellette azt is megtanította, amit én balga, 22 év alatt akkor még nem sajátíthattam el, hogy az sztk rendelés (nem szakrendelés) sokszor lószart sem ér... de hát felnőni nem egyszerű.

Szumma szummárum, átestünk néhány vizsgálaton, sok-sok gyógyszeres kezelésen, iszonyatos pénzeket és időt rááldozva, annyi km-t utazva, hogy ki se merem számolni, hova jutnánk el belőle, ha nekiindulnánk. Ekkor viszont a történetünk számomra már-már egy rossz horrorba illővé avanzsált.

A sok csalódás, „hitegetés”, „ezt még próbáljuk meg”, „jaj, majd a jövő hónapban” és társai eredményeképp végül eljutottunk egy vidéki kórház meddőségi klinikájára, ahová azóta is járunk. Az itteni kezelésről, tapasztalatokról szeretnék lombiknaplót írni – mert ez lett a döntés - a saját, mint részt vevő szemszögéből, végigjárva ezt a rögös, sokszor akadályokkal és buktatókkal járó utat.

absz

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?