Az alábbi levelet Hajnalkától kaptuk, aki 24 év távlatából idézi fel, hogyan vesztette el várva várt kisbabáját.
Fogadott orvosom volt, figyeltem nagyon magamra, vitaminokat szedtem. Május elseje volt, az orvosom éppen a szülőszobában volt, amikor kerestem, mert kevesebb magzatmozgást éreztem.
Leüzent az ambulanciára, hogy nézzen meg másik orvos, mert ő nem ér rá. Ha azt mondta volna, hogy várni kell, vártam volna türelmesen, mivel benne bíztam, neki fizettem.
Megnézett a másik orvos. Mindössze 30 másodperces volt a vizsgálat. Ultrahangon annyit mondott, hogy nagy a baba és lusta.
Hazamentem, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Másnap visszamentem a kórházba. Az orvosom kissé felháborodottan, de azért fogadott.
Ultrahanggal vizsgált, és hosszú percekig semmit se mondott, csak nézett mereven a monitorra... Behívott még két orvost, akik ugyanúgy néztek, mint ő. Az én fogadott orvosom, aki miatt kínok kínját éltem át...
Aztán közölték: a baba halott.
Másnap megszültem 2 kg 99 dkg-mal a kislányomat. Örökké emlékezni fogok rá, megnéztem, gyönyörű, fekete, hosszú haj, angyalszép volt...
Azóta örök gyász minden május harmadika.
Hajnalka
Nem jelzett a testem, hogy nem él már a kisbabám
Kiküldtek a szobából, majd visszahívtak, hogy meghalt a kisfiam
A babám jobban megszenvedte a vetélést, mint én
