Anyának készültem…
Az elmúlt heteim érzelmi megpróbáltatásait (düh, önvád, sajnálat, hiány, és teljes értetlenség, és még sorolhatnám) próbáltam megfogalmazni azután, hogy közölték a hírt: a terhesség elhalt. Tudom, hogy sajnos sok a sorstárs, akinek meg kell élnie álmai széthullását, bízom benne, hogy talán segítség ez nekik, hogy lássák, nincsenek egyedül a fájdalmukkal.
Elment. Már leírni is nehéz. Én meg belebolondulok. Fáj mindenem. Testem, lelkem romokban. Kínlódom. Nő a feszültség. Dühös vagyok. Mérhetetlenül dühös, és fáj. Úgy érzem tehettem volna ellene, ha odafigyelek arra, hogy elmúlt a hányinger. Hiszen az arra utalt, hogy baj van (mint utólag olvastam). És én még örültem is neki. Milyen anya az ilyen, aki nem veszi komolyan a jeleket? Hát én semmilyen nem vagyok. Hiszen elment. És én egy hónapig dédelgettem holtan a testemben. Észre se vettem, hogy kicsi szíve nem zakatol. Teljes nyugalommal vártam a 8 hetes ultrahang után a 12. hetit. Semmi számomra gyanús jel nem volt. Nem fájt, nem szúrt, nem görcsölt, a mellem feszült, időnként szédelegtem, fáradt voltam. Csak a hányinger múlt el. Nem sokkal a 8 hetes ultrahang után. Akkor halt meg.
És én erre nem figyeltem oda. Pedig lehet, hogy megelőzhettem volna. Lehet, hogy ha akkor komolyan veszem a jeleket és felkeresem az orvost, talán még mindig itt lenne. De nem tettem. Legyintettem, hogy „mit görcsöljek mindenen, a szervezetem úgyis jelez, ha baj van”. A kis naiv. Direkt nem olvasgattam rémtörténeteket, a „vészjeleket” nem tanulmányoztam, hogy ne hozzam magamra mindentől a frászt. Erre most azzal kell szembesülnöm, hogyha többet tudtam volna a baljós jelekről, akkor időben reagálhattam volna és megmenthettem volna. Iszonyat ezzel a tudattal létezni. Dühös vagyok magamra. Felelőtlennek érzem magam.
Ehhez társul az a felfoghatatlan szakadék, ami a március 24-i 12. heti ultrahang előtt és után keletkezett a lelkemben. Ezen a napon közölték, hogy a mi kis Babánk már nem él. Nem akkortájt halt meg, hanem majd egy hónapja, a 9. héten. Én nem tudtam, hogy van ilyen is, hogy elhal egy baba és nincs külső tünet. Amikor közölték a hírt a fájdalom és a nagy üresség érzései váltakoztak bennem. Én egészen addig, úgy hittem, ha baj van, arról tudni fogok, hiszen a szervezetem jelzi valamilyen formán (görcs, vérzés, bármi, ami rendellenes).
Persze tudom, hogy nem lehet felkészülni teljesen erre, de én a február 27-i 8. heti ultrahangig „természetesen esélyesnek” tartottam a vetélést (és hangsúlyozom, fogalmam sem volt arról, hogy egyértelmű jelek nélkül is lehet baj). Azért csak addig, mert ott mondta az orvos, hogy jó a szívműködés (hallhattam is), és egészségesen fejlődik. Onnantól kezdve a szívem mert érezni. A tartózkodó énem most bizakodni és szeretni kezdett. Apával együtt mertünk jobban bízni, hinni a csodában, hogy nekünk kisbabánk lesz. Eltelt egy hét a vizsgálat után, és boldogan tapasztaltam, hogy múlik a hányinger. Végre jobban voltam. - A testemben pedig a tragédia bontakozott.
Javult a közérzetem, bár a fáradtság még mindig jelen volt, de a bennem felszabaduló boldogság és az ebből keletkező erő mindenen átsegített. Eltelt még egy hét. A kötődés egyre erősebb, még több pocaksimogatás, énekelgetés, beszélgetés, álmodozás. Se hasfájás, se vérzés, se semmi különös tünet. A bizakodás egyre erősebb volt. Az újabb hét végén már név listát készítettünk, a lehetséges fiú és lánynevekről. A szívem pedig csak „nőtt”. A boldogság az ereimben csörgedezett. Anya leszek. Már Apa is többször megsimogatta, megpuszilta pocakon keresztül. Én pedig boldogan meresztettem a (még ha csak kicsit is) növekvő hasamat a tükör előtt nap, mint nap. Olyan hihetetlen volt.
Majd eltelt a negyedik hét fele, ekkor jött az ultrahang. A 12. heti. A boldogságtól könnyes szemmel vártunk a sorunkra az ultrahangnál. Mondtam a páromnak, hogy milyen csodálatos lesz együtt látni és hallani a Kicsit. És akkor jött egy hölgy, mondta, hogy menjünk be. Izgatottan feküdtem az ágyra. Hasi ultrahang volt. Ekkor éreztem azt, hogy igen, én igazán kismama vagyok. Bekészítette a cd lemezt a gépbe, hogy felvegye az ultrahangot, majd meredten bámultunk Apával a képernyőre. Angolul volt kiírva valami szöveg (talán, hogy elkezdi-e a lemezre írást, nem is figyeltem). De még mielőtt elkezdte volna, csinált néhány mozdulatot az uh készülékkel. Láttam a Picit a kijelzőn, a felirat alatt. Ott volt a pici feje, és a teste. Olyan boldog voltam. Majd mondta halkan a hölgy, hogy ez egy szerencsétlen nap.
Belém nyilallt. De hessegettem a gondolatot, hiszen „biztos csak az informatikával van a gond”. Majd mondta halkan, hogy elhalt a baba. A 8. hét után, valamikor a 9. héten. A mérete alapján legalábbis úgy néz ki, azidőtájt állt meg a fejlődésben. Még vetettem egy utolsó pillantást a képernyőre, mert tudtam, akkor látom utoljára. Megszakadt a szívem. Nem értettem. Hogy lehet ilyen? Miért nem volt jele annak, hogy gond van? Egy hónap eltelt úgy, hogy én már csak a halott kisbabámat szerettem. Ezt nem lehet felfogni. Egy hónapja becsapott a testem. És én hittem, egyre jobban hittem a csodában. De csak félrevezetett. Nem jelzett nekem semmit. Megéltem, hogy anya leszek, hogy elérkeztünk a 12. hétig épségben, egészségben. Erre közlik, hogy egy hónapja nem él.
A szívem, a lelkem széthasadt. A fájdalom, amit érzek, azóta is olyan, amit nem tudok hova tenni magamban. Nem tudom felfogni, hogy egyik nap még anya vagyok, másik nap már nem. Ez számomra nem feldolgozható. Egy hónapokon át kifejlődött, erősödött érzést egyik napról a másikra elvettek tőlem. A műtétet két nap múlva végezték el, élőhalottnak éreztem magam. A mai napig úgy érzem, odalett a lelkem egy része, a nőiségem, az önmagamba vetett hitem.
Ezután napról napra visszahúzódott a hasam, a melleim is elférnek a régi melltartókban. A testem, lassan elfelejti, hogy várandós voltam... A lelkem sosem, egy újabb űr keletkezett benne és nincs mivel befoltozni. De nem is akarom.
Újra és újra lepillantok a hasamra, és a nemrég még enyhén domborodó pocakom lapos. Én pedig sírni akarok. A világ összes könnyét el akarom siratni az én kisbabámért, aki csak a szívemben él tovább. Nincs más választásom, megpróbálok együtt élni ezzel a fájdalommal, dühvel, csalódással, keserűséggel, feszültséggel, és igyekszem becsempészni a reményt, amelyből lelkem újjáéledhet, amelyből egyszer talán új élet cseperedhet.
Jelenleg, három héttel a hír közlése után ugyanúgy meghasad a szívem a nap 24 órájában. Ami elmúlt, talán az az önvád. De hiszem, hogy a gyászra időt kell hagynom. Ha fájni kell, hát fájjon. Sokat gondolok Rá, az elmúlt hónapokra, fájdalommal vegyülten emlékszem a boldog pillanatokra. Reménykedek abban, hogy egyszer még újra átélhetem. De azok az érzések, amik hónapok alatt megérettek bennem, nem múlnak el egy csapásra, idő kell, míg a kismamából lelkileg is újra "leendő" kismama leszek, és akkor talán könnyebb lélekkel nézhetek előre.
Gabi
Bezzeganya az Instagramon!
Ha szereted a humort, a vicces képeket, Insta-oldalunkon terhességgel, gyerekneveléssel, anyasággal, családdal kapcsolatos, szórakoztató tartalmakat találsz.
Ha van Insta-fiókod, követheted is a Bezzeganyát>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
