2016-ban férjemmel akkor már négy éve próbálkozunk, hogy lehessen babánk. Az első év sikertelenségei után elmentünk orvoshoz, hogy kivizsgáltassuk magunkat. Nem akartam még éveket várni, hogy majd lesz, meg majd, ha nem görcsölünk rá. Én ekkor már elmúltam 35 éves, nem gondoltam úgy, hogy lenne időm várni bármire is. Azt még tudni kell, hogy én nem vagyok az „ne görcsölj rá” típus, én világ életemben olyan voltam, ha valamit el akartam érni, akkor azt nem tudtam „tétlenül” (lehet, hogy nem ez a jó szó ide) hagyni. Én mindig is tenni akartam azért, hogy sikerüljenek a dolgaim, és ezt a fajta tudatosságot nem is szeretném megváltoztatni, ilyen a személyiségem.

Az orvos, akihez mentünk, nagyon trendinek számított, sok színésznőnek és tévés személyiségnek ő a dokija. Mi egyébként egy orvos ismerősünk ajánlására mentünk hozzá, és nem azért, mert a doki menőnek számít, ez csak utólag derült ki számunkra.

A kivizsgálások során nem volt túl alapos: nálam csak peteérés- és átjárhatósági vizsgálatot kért, a férjemnél spermiumvizsgálatot. Minden vizsgálat jó eredménnyel zárult, így felírt receptre gyógyszert és közölte, hogy menjünk AKKOR, amikor már van gyerek. Amikor rákérdeztem, hogy hormonvizsgálatot mikor fog majd csinálni, erre közölte velem, hogy „ne szakértsek”, ne bújjam a netet, ő tudja, milyen vizsgálatok kellenek. A félreértések elkerülése végett tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok orvos, nem végeztem el az egyetemet, de fontosnak tartom azt, hogy az orvosomtól bármikor bármit megkérdezhessek, úgy, hogy ne érezzem magam megalázottnak. Ebben a kórházban több kellemetlenség és megalázó tapasztalatot éltünk át, mint „beteget” nem tiszteltek minket, ezért úgy döntöttünk a férjemmel, hogy orvost váltuk.

Ekkor már nem orvos-ismerősünktől kértünk tanácsot (nem az elégedetlenségből kifolyólag), hanem a családban kezdtünk el kérdezősködni, hogy tudnak-e hasonló helyzetben lévő családtagot és nekik ki volt az orvosuk. Így találtunk rá a JÓ doktor úrra. (Az élet érdekes meglepetése volt, amikor kiderült, hogy én nála születtem a János Kórházban. Anyukámnak akkoriban nem volt fogadott orvosa, és annál az orvosnál szült, aki éppen ügyeletben volt. És hát éppen a JÓ doktor úr volt ügyeletben J.)

A doktor úr már sokkal alaposabb volt, mint kollégája, így elkezdtük az alapoktól a kivizsgálásokat: hormonvizsgálatok, peteérés-vizsgálat, átjárhatósági vizsgálat stb. Lassan kiderült, hogy nálam semmi gond nincs, így a férjemet elküldte andrológushoz, hogy nála is legyen meg egy alapos kivizsgálás. A doki az átjárhatósági vizsgálat után adott nekünk fél évet, hogy hátha természetes úton is teherbe tudok esni.

Az átjárhatósági vizsgálat során még volt egy érdekes tapasztalatom. A kórteremben hárman voltunk. Elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy az egyik hölgy ugyanolyan műtéten eset át, mint amire én vártam. A beszélgetés folyamán feltett egy kérdést:

„Mennyi az AMH számod?”

Úgy tűnik, kezdőnek számítottam, mert nem volt fogalmam arról, hogy mi az az AMH és hogy milyen számot, értéket mutat. Itt szeretném kijelenteni, hogy bár most már tudom, hogy mit jelent az AMH (Anti-Müllerian Hormon), most sem tudom a számot fejből. Sőt, fokozom a közfelháborodást, a peteértésemet sem érzem meg, nemhogy melyik oldalon érik éppen. Ez nem jelenti azt, hogy engem nem érdekel és felületes lennék, egész egyszerűen én azt gondolom, hogy nekem éppen elég annyit tudni, hogy minden rendben van, vagy ha nincs, akkor mit kell tenni, hogy rendben legyen. Már az elején is írtam, hogy nem vagyok orvos, nem fogok „szakérteni” továbbra sem, nem bújom a netet, és nem hasonlítgatom össze az én eredményeimet más nő eredményeivel, ez nekem nem segített a helyzet feldolgozásában. Nekem nem lesz könnyebb attól, hogy másnak is rossz.

A férjem még a mizéria előtt mondott egy okosat: nincs bűnbak-keresés, csak problémamegoldás, na én ehhez tartottam / tartom magamat, nekem ez segít, amikor a mélyponton vagyok!

Már a harmadik év végén jártunk, akkor, amikor a doki által adott fél év lejárt, sajnos eredménytelenül. Ekkor megbeszéltük, hogy külső segítséget kérünk egy erre szakosodott intézménytől. A negyedik évet az intézmény keretein belül kezdtük el.

Az intézményben kedvesek voltak, bár itt is felfedezhetőek a magyar egészségük „jellemvonásai”, de alapvetően nem volt gond vagy rossz tapasztalat az ott dolgozókkal, a hozzáállásukkal.

Az első konzultáció során az ottani dokink kért még pár vizsgálatot, amit rendre szépen el is végeztünk. Szerencsére minden rendben volt, így mehettünk inszeminációra. Áprilisban volt az első „beültetés”. Felkészítettek minket, illetve mi is megnéztünk pár statisztikát, hogy milyen arányban sikeres az eljárás. Ezek alapján nem számítottunk arra, hogy már az első inszemináció sikeres lesz, de terhes lettem. Aznap reggel, amikor a tesztet el kellett végezni, nem hittünk a szemünknek, még három tesztet gyorsan megcsináltunk, biztos, ami biztos. Aztán jöttek az első ultrahangok, ahol minden rendben volt.

A 8. hetes ultrahangon már baj volt. A baba mérete kisebb volt, mint az előző héten, és már nem is volt szívhangja. Igazából fel sem fogtuk a férjemmel, hogy mi történt, csak hallgattuk az orvosomat, hogy „ilyesmi előfordul… nem tudjuk, hogy miért… de nem lesz baj”, tényleg próbált kapaszkodódat adni, vigasztalni minket. Aztán a kórház előtt sírva borultunk össze.

A következő sokk, amit fel kellett dolgoznunk, hogy be kell feküdnöm a kórházba, hogy megszakítsák a terhességet. A munkahelyem nagyon megértő, szerencsésnek mondhatom magamat, mert egyáltalán nem volt gond, sőt, ott segítettek, ahol tudtak, és ez a mai napig így van. Így amikor befeküdtem a kórházba, emiatt legalább nem kellett aggódnom. A kórházban mindenki nagyon kedves volt, aki csak bejött a szobámba elmondta, hogy mikor mi fog történi, mikor mit fognak csinálni. És valóban minden úgy történt, ahogy mondták, szinte mosollyal jöttem ki a kórházból.  

Azért a következő pár nap nagyon kemény volt, sokat beszélgettünk a férjemmel, hogy most milyen érzések vannak bennünk. Aztán lassan teltek-múltak napok, és valahogy minden nap egy picivel könnyebb lett. Főleg azért, mert szeptemberben újabb inszeminációs eljárást lehetet lefolytatni, ez sokat segített a történések feldolgozásában. Eltelt a három hónap, amit terhesség-megszakítás után kell várni, eljött a szeptember és az inszemináció.

Ez az inszemináció is sikeres volt, már ez felért egy második csodával, így megint kezdtünk – bár én sokkal óvatosabban – örülni, hogy talán most már valóban szülők lehetünk.

És minden megtörtént velünk újra: 6. héten a babának nem volt színhangja, így terhesség-megszakítás lett ennek a várandósságnak a vége is. Sosem gondoltam volna, hogy rutinszerűen fogok tudni becsomagolni a kórháza. És soha nem gondoltam volna, hogy nem leszek dühös arra a lányra, aki mellettem feküdt a kórházban, és az egészséges tízhetes babáját vettette el, csak mert rosszkor jött.  Csak az fordult meg a fejemben, hogy nem tudnánk valahogy átültetni nekem? Nem életszerű gondolat, tudom én.

Narráció:

Szeretnék köszönetet mondani a férjemnek! Aki a templomban tett ígéretét betartva ott van velem jóban és rosszban, a tömött várókban, vagy éppen kint ülve egész nap a kisműtő előtt. Köszönöm neked, hogy mellettem vagy, hogy támaszom vagy. Csak sejtéseim vannak, hogy vajon te mit élhetsz át, hogy mit érzel. Mert bár megbeszéljük, és persze látom is rajtad, de a mélységet nem mindig érzem a fájdalmadban. Fáj, hogy nem tudod (nem tudjuk) irányítani a folyamatokat, hogy ki vagyunk szolgáltatva fehér köpenyesek és zöld műtősruhások jó indulatának. Fáj, hogy már kétszer elhitted, apa lehetsz, és ezt kétszer vették el tőled. De tudd, én ott vagyok és leszek veled jóban és rosszban, ahogy azt az eskünkben én is megígértem neked!

FOLYT.KÖV.

heedina

Inszeminációs tapasztalatokról további cikkeket olvashatsz: 

A harmadik inszemináció sem sikerült

Inszeminációval estem teherbe

Egy tüszőrepesztőt kérek gyorsan, helyben fogyasztom

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?