Ma este sajnos nem gyönyörködhetem a férjem szexi térdkalácsában. Nincsen benne egy csöpp skót vér sem ugyanis.
Egyesek szerint (pl. szerintem) hordhatna ugyan skótszoknyát akkor is, ha nincs családi kockamintája – van általános, ún. királyi minta, amit minden brit alattvaló viselhet -, de ő köszöni szépen, marad a szmokingnál, amikor bevonulunk az itteni Intercontinentalba Robbie Burns születésnapját megünnepelendő. (Biztos félti a nippjét.)
Évente legalább kétszer minden skótban felbuzog a hazaszeretet és eltölti kebelét a büszkeség. Az egyik ilyen alkalom a Szent András-nap, amikor Skócia védőszentjére emlékeznek, a másik pedig a Burns-est, amikor minden valamirevaló skót egész este Burns-verseket szaval ordítva, haggist eszik és a sárga földig leissza magát. Whiskyvel, természetesen.
A külföldön élők is hatalmas bulit rendeznek, melynek bevételeit jótékonysági alapitványoknak ajánlják fel.
Az érkezőket skót dudás köszönti, akit egyenesen Skóciából repítenek ide az alkalom tiszteletére. Skótkockás anyaggal díszített ruhájú pincérek kínálják a frissítőket, míg gyülekeznek a vendégek. A legtöbb férfin hagyományos skót felföldi viselet van, kilt, azaz skót szoknya a hozzávaló rövid kabáttal, zoknival, cipővel. Minden klánnak megvan a maga kockamintája (angolul tartan), ez a minta köszön vissza a szoknyán, illetve a nők estélyijének anyagán: ha nem az egész ruha készült kockás szövetből, akkor a ruhán átvetett stóla jelzi, melyik klánhoz tartozik a család.
Egyes kutatók (talán egyenesen britttudósok) szerint a skótkocka úgy alakult ki, hogy amikor a skót pasi az egész Felföldet beborító, lilás virágú heather – mint egy másodperce megtudtam a gugli segitségével, magyar neve csarab, de hát ez annyira hülyén hangzik – közt buzgólkodott a szomszédasszonnyal, valahogy el kellett kendőznie fehér bőrének meztelenségét, ezért indigóval kente be magát. Később jött az eredeti kockaminta, amely terepszínű volt, még mindig álcázási céllal. Ebből alakult ki a mai tiritarka kockafelhozatal.
A vacsora előtt elmondják a The Selkirk Grace cimű asztali áldást:
Ennek, ki dús: megárt a hús;
amaz ennék, de nincsen.
Nekünk jut is, meg bírjuk is,
legyen áldott az Isten
Ezután a királynő és az adott ország uralkodójának vagy elnökének egészségére koccint az ünneplő sereg. A britek minden híreszteles ellenére annyira imádják Erzsébetet, hogy komolyan, a legtöbbnek könnybe lábad a szeme, amikor azt zengi emelt pohárral: „The Queen!”
Az előétel után következik a vacsora fénypontja, a híres-neves haggis, ami olyasmi, mint a mi májas hurkánk, csak birkából készül és borsosabb, fűszeresebb, gömbölydedebb. (Ja, és nagyon finom.) Ezt dudaszó és taps kíséretében hordozzák körbe a teremben, görögtűz és tőrüket mellkasuk előtt keresztben tartó (a skót zászlóban is látható András-keresztre utal a forma), zord tekintetű férfiak kísérik.
A haggist brutálisan, lehetőleg tőrrel kell megszegni, a Psychóba illő mozdulatokkal, az Address to a Haggis című óda szavalása közben. Angol anyanyelvűek is csak pár értelemes szót képesek kihámozni ebből a versből, melyben csak úgy ropognak a magyaros r-rek, keményen, rettenthetetlenül.
Ime az első versszak, angolul tudók, good luck!
Fair fa' your honest, sonsie face,
Great chieftain o' the puddin-race!
Aboon them a' ye tak your place,
Painch, tripe, or thairm:
Weel are ye wordy o' a grace
As lang's my arm.
(Ha nem sikerül, itt van a mai íráshoz felhasznált honlapon a teljes szöveg angol fordítással egyetemben. Magyarul sajnos nem találtam forditást, de a lényeg az, hogy mennyire jó is ez a haggis)
A haggis után dalok következnek, és az Immortal Memory című beszéd, melyben Burns (azaz A Bárd) érdemeit sorolják fel.
Hatalmas költő volt egyébként, a mi Petőfinkhez – bár tudom, sokan nem szeretitek – hasonló hangú és jelentőségű. Itt, a Bezzeganyán nemrég olvashattuk egy költeményét, de tényleg érdemes felcsapni a kötetet. Nekem a legmeghatóbb gimnáziumi emlékem fűződik hozzá. Magyarból minden második hónapban meg kellett tanulni egy minimum 12 soros, szabadon választott verset. Amikor Viktor, az osztály legjobb pasija, fenegyerek, élsportoló került sorra, kiballagott a tábla elé, majd elszavalt egy kb. száz soros, szépséges és nagyon szomorú Burnst. Olyan néma csönd és megrendülés szerintem nem volt még egyszer a négy év alatt. Köszi még egyszer, Viktor.
A Burns-estély elengedhetetlen része a rengeteg whisky, a Toast To The Lassies (a csajok köszöntése), és a Reply From The Lassies (a csajok válasza) – előbbiben a pasik emelik poharukat a nőkre. Eredetileg a vacsorát köszönték meg így, de mostanában a finom cikizés a lényeg, bár a beszéd mindig azzal zárul, hogy „de hát hogy is élhetnénk nélkülük”. (Robbie nem mindig fogta vissza magát, ha nőkről volt szó:
„Elvettem egy nagyszájú nőt
november vége táján,
már untam éltemet meg őt,
a szó úgy dőlt a száján.
Húztam a jármot végtelen,
hogy majdnem tönkrementem,
de felderült ma életem,
merthogy meghalt a szentem.”)
A Válaszban viszont megkapják a magukét szegény férfiak, mert a csajok (jó esetben) humoros-elmés válasza már keményen földbe döngöli a teremtés szerencsétlen, alsóbbrendű koronáit.
Ahogy A Bárd mondja:
„ Ó jaj, az asszony döngöl,
gyakorta orrba dörgöl.
Ha jámbor vagy, fejedre űl,
elbánik veled föntről.”
De azért iszunk rájuk is, szegény pasikra, biztos, ami biztos. Hiszen hogy is élhetnénk nélkülük.
Ezután még több szavalás és ivás következik, majd kedvencem: a tánc.
Élő zenekar húzza, és van tánctanár is, aki elmagyarázza a pokolian bonyolult koreográfiát. Vannak stréberek, akik a bál előtt hónapokig buzgón gyakorolnak minden vasárnap este, ennek megfelelően tökéletesen figurázzák, és vannak hozzánk hasonló lúzerek, akik egy idő után teljesen belezavarodnak és csak állnak, tanácstalanul tapsolva a ritmust.
Hajnali négyig szokott tartani a móka, ekkorra már lekerülnek a magassarkúk és a korábban igen összeszedett nők mezítláb, kibomló fürtökkel, fénylő arccal ropják.
Az Auld Lang Syne-nal fejeződik be az este, mindenki jól meghatódik persze és skótok ölelgetnek angolokat, walesiek északíreket, sőt még kelet-európaiakat is(!) a jól ismert dallam hangjainál. Tudjátok, a szalagavatói gyertyafénykeringő, illetve ballagási dal, „Jut még eszedbe keedveseem, a-ha boldog ifjúsáág, Az erdőszééli kispatak, s e-hegy réégi jó baráát”.
Fellibbenő skótszoknyát még nem láttam, de ígérem, ma este is figyelni fogok.
Almajemima
