Még a múlt heti rejtélyes lábfajdalmam és a háziorvosi látogatás után döntöttem el, hogy megfogadom a doki tanácsát és körbejárom ezt a B-vitamin komplex témát, így már péntek reggel rögtön elmentem a gyógyszertárba.
A szülés után ugyan még beszedegettem a megmaradt fél doboznyi terhesvitaminomat, de azóta semmiféle étrendkiegészítővel nem éltem és ha már úgyis kellett B-vitamint vennem, akkor arra jutottam, hogy jobban járok, ha rögtön valami multicuccost szerzek be, ártani nem árthat alapon. Ajánlottak is egy igencsak borsos árú, de mindenféle földi jóval teli tablettát, amit már aznap el is kezdtem szedni.
Na most, vagy valami nagyon tuti készítményt találtam, vagy nagyon ki voltam ürülve minden téren, mert egészen hihetetlen, hogy milyen hatással van rám egyszeri adag is.
Úgy néznek ki a napjaink, hogy olyan fél 7 körül felébredünk, összekaparom magam a Kicsivel töltött éjszakai műszak után, elkészítem a gyerekeket, közben alig várom, hogy már hazafelé tartsunk az oviból, hogy itthon végre tudjak egyet szusszanni a reggeli rohamtempó után. Amikor hazaérünk, akkor szépen beveszem az öklömnyi tablettát, aztán egy óra elteltével megérkezik a „berakok egy mosást, kivasalom az előző kört, takarítsuk ki a lakást, főzzünk ebédet, sütök egy pitét is, menjük ki a friss levegőre két órát sétálni! Esik az eső? Ki nem szarja le!” állapot és egészen egyszerűen annyira jól érzem magam, hogy estig pörgök, mint a kínai gazdaság.
Ugyan a patikában biztosítottak róla, hogy a szoptatással teljesen kompatibilis a dolog, de hétfőn már azon gondolkoztam, hogy egészen biztos, hogy véletlenül sincs benne kokain? Végülis... a baba ugyan nem alszik jobban, de most már legalább én sem bánom.
Ha eddig nem tettétek, akkor szedjetek vitamint, nagyon nagy fless!
Kedden aztán persze megint dráma volt az oviban, azzal fogadtak délután, hogy a Nagynak feltűnően rossz kedve lett a sportfoglalkozás után és egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy az anyukáját akarja, többet nem tudtak kihúzni belőle.
Hazafelé is végig pityergett az autóban, de végül sikerült kiimádkoznom, hogy az a baja, hogy az edzés közben elesett, megütötte az állát egy padban és nagyon fáj neki. Ott helyben senki nem látta, utána meg nem volt hajlandó beszámolni róla, ezért nem értették, hogy mi lelte.
Vigasztalásul megálltunk az egyik hozzánk közeli fagyizóban, hogy nyaljunk és sétáljunk egyet, mert köztudott, hogy egy gombóc csokoládé mindent meggyógyít. Jobb kedvre is derült tőle, bár eddigre már eléggé látványos volt a sérülés, nőtt egy nagy lila pukli az állára. Úgy nézett ki csórikám, mint Hook kapitány a Pán Péterből, de szemből legalább nem volt annyira feltűnő, én meg igyekeztem, hogy még véletlenül se hozzam fel a témát.
Másnapra szerencsére nagyjából elfelejtette a dolgot, aminek nagyon örültem, mert szerdára a férjemmel istenesen bezsúfoltuk magunkat mindenféle teendővel. Reggel itthonról dolgozott, amíg én a lányokkal elszaladtam, hogy leadjam a Nagyot az oviba, majd hazaérve csak annyi időre álltunk meg az ajtó előtt, amíg beugrott az autóba és rögtön mentünk is tovább a bölcsibe, hogy hivatalosan is beirassuk a Kicsit a szeptemberben kezdődő tanévre.
Egy örökkévalóság volt kitölteni az összes papírt és elregélni a rövid kis élete történetét gyakorlatilag a fogantatástól kezdve, de még így is vár ránk majd a pszichológai értékelés, amire valamikor tavasszal kerül majd sor.
A bölcsődei kitérő után mindenki visszatért a saját kis hétköznapi mókuskerekébe, de ezzel még korántsem értük a végére a teendőinknek.
A férjem egy ideje latolgatja már magában, hogy szeretne munkahelyet váltani, borzasztó toxikus a légkör, probléma, probléma hátán minden egyes nap, ráadásul a felelősök közül senki sem a megoldás felé igyekszik, mindenki tőle várja a megváltást, így pedig már nem igazán érzi az ingerenciát, hogy továbbra is a jelenlegi helyén dolgozzon.
Nem keresett aktívan állást, de így is megtalálta egy cég és az egyik ottani igazgatóval szerda délutánra beszéltek meg találkozót a szomszédos kávézóban rögtön munkaidő után, így én úgy készültem, hogy egyedül leszek a lányokkal estig.
Az ovi után nem is mentünk haza, azonnal az egyik nagyobb park felé vettük az irányt, hogy ott töltsük biciklizéssel és játszóterezéssel a következő pár órát. Nagyon jól éreztük magunkat, egészen sötétedésig maradtunk, már az autó felé caplattunk, amikor a Nagynak sikerült a saját lábában elesnie.
Olyan jó mozgású, ügyes gyerek, de állandóan bámészkodik, mindenre figyel, csak a lába elé nem, ezért csetlik-botlik egyfolytában. Hihetetlen, komolyan.
Szerencse, hogy még rajta volt a térdvédője, így a térde (és a nadrágja) megúszta a kalandot, de a kezeit fájlalta, pedig még csak le sem horzsolódtak. Hiába túrtam fel a táskámat az ilyen esetekre tartogatott, mindenható (egyébként teljesen átlagos) kézkrémem után, sajnos nem volt nálam, de mivel a lányom vigasztalhatatlan volt, ezért más megoldáshoz folyamodtam.
Figyelem! Rendkívüli bibigyógyító trükk következik!
Jobb ötletem nem lévén, adtam neki egy szem narancsos tictac-ot, hogy azt szopogassa el, mert az majd elmulasztja a fájdalmat. Miközben forgatta a szájában, felváltva nézett engem és a kezeit a nagy csodálkozó szemeivel és még a végére sem ért, már meg is jegyezte, hogy „nahát, tényleg elmúlt, nézzem csak meg a tenyerét, már nem is piros!”
Szabadalmaztatott módszer kérem szépen! Meg is írtam a férjemnek, hogy hazafelé mindenképpen szerezzen be ő is egy dobozzal, de ügyeljen rá, hogy narancsos legyen, mert csak az működik!
Végül aztán tényleg elhúzódott a találkozója, csak fél órával a fektetési idő előtt ért haza. Gyorsan letettük a lányokat aludni, aztán leültünk, hogy beszámoljon a felkínált lehetőségről.
Első blikkre nagyon jónak tűnik az állás, busás fizetéssel és vállalható, számára érdekesnek tűnő feladatokkal, az egyetlen hátulütője az, hogy nagyjából negyedévente be kellene vállalnia pár nap céges utazást is. Ezzel kapcsolatosan rögtön meg is kérdezte, hogy ehhez én mit szólok, folytassa-e így is a procedúrát vagy zavarna, ha néha egyedül maradnék a gyerekekkel?
Dehogy zavarna, hát én már vitamint is szedek!
Végül annyiban maradtunk, hogy ha neki tényleg szimpatikus ez a cég és el tudja itt képzelni magát, akkor háromhavonta pár nap miatt ne aggódjon, de ettől függetlenül nem szeretném, ha azért nézelődne megint ilyen magas beosztású pozíciók után mert úgy érzi, hogy egyedül az ő vállát nyomja a családunk pénzügyi jóléte, elvégre két keresetből élünk és én sem aprópénzt lapátolok a közös kasszába.
Biztosított róla, hogy ő ezzel tisztában van, de azt is tudja, hogy nekem nagyobb „étvágyam” van, mint neki, ambiciózusabb vagyok, több mindent szeretnék anyagilag elérni, ezért a következő pár évben mindenképpen jól fizető munkát akar végezni, hogy ezeket meg tudja nekünk teremteni.
Ez tényleg így van, kettőnk közül én vagyok az „örök elégedetlen”, de azért megjegyeztem, hogy kicsit átfogalmazhatná ezt a gondolatmenetet, mert tisztára úgy hangzik, mintha valami aranyásó sugarbaby lennék, nem pedig egy normális karrierrel, átlagon felüli fizetéssel rendelkező valaki.
Erre nem igazán tudott mit reagálni, csak nézett rám, mint a kiszántott vakond, mert mint utólag kiderült, ő eddig a napig teljesen abban a hitben volt, hogy a sugarbaby az a sugardady gyereke az új asszonyától. Ezt a logikai bukfencet már én sem tudtam nevetés nélkül megállni, azon meg már hangosan röhögtem, amikor rendkívül szellemesen megjegyezte, hogy én amúgy sem lehetnék sugarbaby, ha már egyszer salty vagyok.
Végül annyiban maradtunk, hogy folytassa tovább a kiválasztási procedúrát, rajta kívül még úgyis két másik potenciális jelölttel is egyeztet a cég, aztán meglátjuk mi lesz. Ha végül ő nyeri el a pozíciót, még akkor sincs semmi kőbe vésve, visszakozhat, ha időközben meggondolja magát.
A hét többi része nyugalmasabbnak bizonyult, csütörtök délután arra is jutott időnk, hogy a Naggyal közösen elültessük a tavalyról gondosan őrizgetett koktélparadicsom magokat, most már csak reménykednünk kell, hogy ki is keljenek és akkor tavasszal időben tudjuk majd „telepalántázni” az erkélyt.
A Kicsi is nagyon beindult ezekben a napokban, megy, mint a güzü, már bejárja az egész lakást négykézláb, jön mindenhová utánam és a megfelelő magasságú bútordaraboknál pikkpakk fel is áll. Jövő héten kénytelen leszek előtúrni és felszerelni a korábban már jól bevált babarácsunkat a konyhai félsziget és a fal közé, hogy a konyhában ne tudjon kolbászolni.
A szekrényajtókról a biztonsági zárakat a Nagy után még nem szedtük le a lakás többi pontján, (bár az elsőszülött már ki tudja a legtöbbjüket kapcsolni,) legalább azokkal nem kell majd foglalkoznom. Pénteken reggel azért sikerült elcsípnem, ahogy bőszen tanítgatja a Kicsit, hogy hogy kell őket kinyitni, szóval nagyon résen kell majd lennünk, mert a csapatmunkának már nem hiszem, hogy ellenállnak majd.
Péntek délután az volt a terv, hogy az oviból Baka hozza el a Nagyot és ott is alszik náluk aznap, így a szombat délelőttöt a Kicsivel hármasban töltöttük itthon. A pihenésen kívül csak arra futotta az időnkből, hogy elmenjünk egy hosszabb sétára és közösen ebédet főzzünk, mert estére már adott volt a programunk, így nem akartunk túl sok mindent felvenni a tennivalók listájára.
Délután három körül elindultunk, hogy felvegyük a Nagyot anyósoméktól, majd a belváros felé vettük az irányt villamossal és az egyik ottani parkban sétáltunk közel másfél órát, hogy a Kicsi tudjon egy jót aludni a babakocsiban, mielőtt bemennénk a városi bábszínházba.
Még a hét elején vettem a jegyeket a ’Đuro maci nem akar aludni’ előadásra, jó ötletnek tűnt a hétvégénk megkoronázásra, de abban nem voltam biztos, hogy a Kicsi is képes lesz nyugodtan végigülni a műsort.
A közvetlen a kezdés előttre időzített alvásnak és evésnek hála kifejezetten jókedvű volt és szinte pislogás nélkül, tátott szájjal figyelte az előadást, különösen a zenés, táncos betétek tetszettek neki. Arra lehetett számítani, hogy egy bábszínházban – ahol a közönség nagyrésze óvodás korú, – nem lesz síri csend a nézőtéren, de ettől függetlenül nagyon örültem, hogy nem sírt, sőt, egy-egy résznél még hangosan kacarászott is.
Most, hogy ez így kipróbáltuk és a babával együtt is teljesen vállalható volt a dolog, biztosan el fogom vinni a lányokat gyakrabban, akár hétköznap ovi után is. Elvégre csak öt villamosmegállót kell utazni és a hat órai kezdés a 40 perces műsorral együtt teljesen vállalható a napirendünk szempontjából, arról nem is beszélve, hogy a filléres jegyárak a családi költségvetést sem vágják haza.
Legalább a Kicsi is hozzászokik a színházasdihoz, ha már úgy alakult, hogy 7,5 hónaposan megnézte az első előadását.
Salty
