A Kápolnapusztai-bivalyrezervátum: Na, ez az a hely, ahová vagy akkor kell vinni a gyereket, amikor még fixen babakocsis, és semmiféle önálló törekvése nincs a helyváltoztatásra, vagy már akkor, amikor tudja, mit jelent az a mondat, hogy „Az úton kell menni.” Ez utóbbi nem tudom, hány éves kor körül jön el, de az én kétéves lányom még messze nem tart itt.

Maga a hely gyönyörű. Engem nem annyira a bivalyok, hanem a lápos táj nyűgözött le. Kétségkívül nagy élmény gyereknek-felnőttnek egyaránt, ha egy egész csorda megtermett bivaly vonul el pár méterre tőlünk. Van egy kicsi kiállítótér pár kitömött állattal, némi olvasnivalóval, és egy 1 km hosszú tanösvény, ahol megláthatjuk a bivalycsordát legelés, majd dél körül, iszapfürdő vétele közben. A tanösvény babakocsival gond nélkül bejárható.

Próbált ez a hely családbaráttá válni. Van állatsimogató pár kecskével, kis játszótér, de minthogy a játszótér is villanypásztorral van körbevéve és a teljes tanösvény útvonalának mindkét oldala, innentől mi nem csináltunk mást, mint arra vigyáztunk, hogy lehetetlen módon közlekedő lányunk meg ne markolja a villanypásztort. Mert az én drága gyerekem már nem ül meg a babakocsiban, ő jön rendületlenül és rendezetlenül a saját lábán. Néz mindenfelé, csak nem előre, közben meg megy vagy fut, aztán csetlik-botlik, zuhan marha nagyokat… Ja, hogy meg kéne fogni a gyerek kezét?! Fognám én, ha ez a leánygyermek olyan mentalitású lenne, hogy kézenfogva lehetne vele sétálni. Nem, ő öntörvényű, aki még azt is testi erőszaknak veszi, ha addig megfogom a kezét, amíg átkelek vele a zebrán.

Szóval, szép nagyon a rezervátum, ajánlom, de inkább gyerek nélkül, vagy pedig idősebb, nyugodtabb temperamentumú gyerekekkel, akik nem akarnak mindenáron villanypásztort markolászni.

Juhász Judit író