Hogy mennyi?????

Tíz?!?!?

És ez a sok idő mikor telt el?

Ez az egykor csöpp vekni kenyér most egy igazi kukabúvár. Rémes. Ami nem undi, az szinte nem is érdekli. 

Vécé pereme, vécé kefe, lefolyó, sarokban összegyűlt pici koszgombóc, hajszálak....

Csak hogy párat említsek a kedvenc játékaiból.

A legkisebb szösz vagy fecni is biztosan a szájában köt ki. Ilyenkor rafkósan hátat fordít, nehogy meglássam. Ha mégis lebukik -mert ez ugye mindig megesik- akkor legalább kérésre kiköpi a szent szöszt. Legalább.

Arra is rájött, hogy a szekrények ajtaja nyitható és a fiókokat is ki lehet húzni. Bánatomra a svéd fiókzár megszűnt. Azért neten beszereztem, de az már egy új dizájn. Hátránya, hogy ez csak azt akadályozza, hogy kihúzza a gyerek a fiókot. Nem akad be, tehát szépen az ujjára is tudja csukni. Nyeh....régen minden jobb volt! Hahaha.

Az állás sittysutty stabilizálódott. Néhány napja csak pár másodpercre elengedett valamit, aztán totty. Most pedig egyedül feláll és áll.  Puha terepen is. Ilyenkor veszettül örül magának. Az én saccom, hogy két hét és meglesz az első lépés.

A kis szőke szösz is nő a fején. Most olyan kókuszdió hangulat. Mire elindul és szalad, addigra lesz ami lobogjon utánahaha.

A "pápá" még nem megy, de ki szoktam állítani az ablakba, mikor a kicsik indulnak suliba vagy Kedves jön haza. Amikor felismeri őket, akkor "hö". Hihetetlenül buta arcot tud vágni, mikor Kedves eltűnik az utcán, keresi-keresi, aztán ott van az ajtóban. Hát ez meg hogy leheeeeet???

Ad puszit, de főleg a játékbabának, kérésre pedig tutira nem fogsz kapni. Most hétvégén kaptam az első cuppanós, nem csak nyálazós puszit. Kedves jelenlétében. Szegényt ette a sárga penész.

Másik új szerelem a tükör. Baromi boldog, hogy mégegy baba! Hihi. Nyalogatja a tükörképét, írtó cuki. Ilyen földig tükör azelőtt nem volt. A többiek akkor látták magukat, ha felemeltem őket.

A fogak száma jelenleg kettő. Ez elég sajnálatos, mert rémesen unjunk mind a fogzásos kínlódást, PiciLánnyal az élen. Bár lehet, hogy nem is a foga, hanem a hasa. Vegyesek a jelek. Lehet mindkettő vagy hol ez, hol az. Ki tudja...

Vannak olyan álomképeim, hogy átalussza az éjszakát vagy legalább csak eszik-alszik. Végülis az utóbbi előfordul.

Enni mindent szeretne, amit mi. Az édes dolgok annyira nem hozzák lázba. Banánt például biztos nem kér. Gyümölcsöket se nagyon. Persze lehet majd szezonban. Végülis az almát egészben reszelgeti magának, meg bepróbálkoztam a gyümipürével ismét és majdnem egy egészet beszippantott. Igaz, kicsit savanykásabb volt az is.

Ami fűszeres, az jöhet. 

Újhagyma, nyami. Tökfőzelék, egész héten boldogan ette. A spenót is fini. 

A zöldfűszeres friss sajt legjobb kanállal, de lehetőleg ne kenyérrel. Úgy eszi, mint átlag gyerek a krémtúrót. Fura egy ízlese van. Legalábbis babákra nem jellemző. 

Az ilyen babapépekre a válasza határozott NEM. A fejét is ingatja hozzá, de mi már hallottuk is. Igaz, nem volt olyan egyértelmű, hogy szaladjak felírni.

Újabban együtt kávézunk, PiciLány és én. Amiből nem kaphat vagy hasonlót nem kaphat, olyat már csak sutyiban lehet enni. A kávézás viszont a reggeli csajosprogink. Mióta van tejhabosítóm, azóta csak úgy iszom. A tejhabból pedig kaphat és imádja is. Cuppog, tátikázik. És fülig habos.

Doki néninél mérlegelésen összement a mosásban fél centit egy hónap alatt. Mondtam én Kedvesnek, hogy meleg az a fürdővíz! Hihi.

Jelenleg 72cm. Eddig minden gyerekem 77cm volt egy évesen. Ő nem lesz. Na nem mintha számítana, mert ezt a fix 77 centit később elég szélsőségesen hagyták el. Páratlan számúak egy évvel a koruk előtt járnak, míg a párosak éppcsak elérik az átlagot. Szóval ezek mind semmit nem jelentenek. 

A heti hangulatgörbém nem verdeste a csúcsokat. 

A múlt hét erősen megbélyegezte ezt a hetemet is. Viszont az új menetrendem bevált, mert csak testileg vagyok fáradt. Nincs rajtam az a leterheltség érzés, mint eddig.

Pedig lehetne, mert KicsiFiú vs. suli téma van porondon. De az a helyzet, hogy már elengedtem. Nyilván nem megy az osztályváltás, mert nem akarják. Sejthető volt a sok időhúzás miatt. A nevtanokban nincs hely mozgásfejlesztésre, majd szeptemberben.

Kivárjuk.

Addig ott a heti 4 sulis fejlesztőóra. Amiről amúgy csak annyit tudok, hogy jár a gyerek valahova, mert mondja. Meg kérdezem. De a suli spec semmilyen felvilágosítást nem adott erről. Mikor a fogadóóra volt, akkor abban a 10 percben erre már nem jutott idő. Ott annyit tudtam meg, hogy hamarosan kezdődnek a foglalkozások. 

Ez októberben volt. 

Láttam már ilyet, nem lesz nagy meglepi, de KicsiFiú számomra új infókat is hozott.

Majd kifaggatom a sulipszichót. Úgyis randizunk februárban.

Leakadtam erről az egész sulitémáról. Most kaptam egy halovány reményt abból a suliból, ahová felvételizett eredetileg és ahová NagyLány is jár. 

De már nem izgulok rajta. Ami van, abból kihozzuk a legjobbat.

Jövőhéten lesz a temetés, az ország másik felén. 

Van nekem ott egyáltalán helyem???

Nem tudom miért éreztem ezt. Talán mert nem vagyok egy temetésre járó típus. Ahogy temetőbe sem járok sohanapján. Minden, ami fontos bennem van. Nem a kövekben és a virágokban. Pláne nem egy prédikációban. Nincs benne személyes.

Én így érzek. 

Aztán rájöttem, hogy nagyonis ott a helyem. Nem csak a formaságok miatt - a ki mit gondol nem érdekel, pláne ha tőlem jó messze gondolja. Annyi elvarratlan szál van köztünk, kell a lezárás. 

Így aztán PiciLánnyal nekivágunk. 

Na nem kettesben. Barátnőm szüleivel. Mióta élek ismerjük egymást. Gyakorló nagyszülők is, szóval nem lesz gond. 

Bő két óra autóút. Buszozni szeret, hát remélem ez is bejön neki. A jóóó magyar utak majd elringatják, hihi. 

Mióta leszerveztem ezt, azóta sokkal könnyebb a lelkem.

A hét végét gyarkorlatilag egyedül toltam. Kedves pénteken átaludta a délutánt-estét. Fárasztó hete volt. Szombat reggel pedig ment vidékre barátkozni, ahonnan csak vasárnap szokott hazakeveredni. 

Jó volt ez a kis szabadság. Csak a saját elvárásaimnak kellett megfelelni. Ő szigorúbb és következetesebb nálam, ami tök jó és hasznos, de nekem sokszor nehéz ezeket betartani. Túl fáradt az agyam hozzá. 

Pedig be kell. Mert egyetértek vele és a nevelés csak akkor ér valamit, ha a szabályokat mindketten követjük. 

Két nap viszont nem a világ. 

Amúgy fura módon így, hogy tudtam csak én "parancsolok", valahogy sokkal könnyebb volt a terelgetés. Tudtam, hogy ha én nem szólok valamiért, hát más sem fog. És az is beigazolódott, hogy az engedékenység nem mindig éri meg. 

Ahogy a mondás is van:

A kisujjadat nyújtod és a karodat akarják.

Konkrétan csontig a húst.... 

Ettől függetlenül kemény voltam, mikor már kellett. 

Régen mindent egyedül csináltam. Na nem is volt ekkora rend a fejekben, de az élet ment és ha ennyi nem is, de voltak szabályok.

Elválni akkor tudtam, mikor végre beláttam, hogy egyedül is képes vagyok a négy gyereket vezényelni, hiszen mindig is ezt tettem. Most ugyan eszem ágában sincs ilyesmi, de az érzés, hogy még mindig tudok 4-5 gyereket koordinálni, azért megnyugtató.

Nem vagyok lekvár, juhé!

Kicsit távol voltunk egymástól az elmúlt 1-2 hétben. Mindkettőnknek kellett ez a szabad hétvége. Végre ő is ki tudta lelkizni magát olyan pasisan, meg fellélegezhetett a hétköznapi zűrzavarból.

Megint tanultunk egymásról. Azt hiszem örökké hálás leszek neki, hogy megtanította, szinte megkövetelte, hogy álljak ki magamért! Vele szemben is. Meg is teszem. Nem mindig, ennyire még nem vagyok jó, de idővel ami fontos, amiatt reklamálok. Ez szokott pozitív változásokat hozni, mikor van valami nyafi köztünk. Nálunk a békülős szex nem működik. Az max. tűzszünet. De leginkább vagy fasírt vagy kex. Hehe.

NagyLányhoz is közelebb került. Mondom én, jók ezek a beszélgetések! Pedig nem célirányosak.

Apámról beszélgettünk a napokban többször. Azt hiszem az én felismeréseim, amiket megosztottam vele, megerősítették őt a kis sejtelmeiben. Mert ő egy ilyen öreg lélek, aki nagyon komoly dolgokat lát meg. Mint amit a múltkor is írtam.

Illetve nyilván egy-egy apjától jövő tüske is, mind Kedves felé löki. A négy gyerekből ő az, akin ezek a tüskék nem karcolásokat, hanem mély sebeket ejtenek. 

Mert ő nem felejt, nem dugja homokba a fejét, nem menti fel valami mondvacsinált okkal. 

És sajna megint kapott ilyen sebeket. 

Ilyenkor mindig elmélázom, hogy akaratlanul is miket adunk tovább a gyerekeinknek a múltunkból. Hogy a sorsunk, a mintáink, akárcsak egy gén - öröklődik tovább és ez nem kívánságműsor. Az életfeladat nem kizárólag egyéni, hanem több generáción átível. 

Nesze neked, oldd meg!

Nanta