Acsevi, akinek nőgyógyásza szerint az anyaméh a világ legveszélyesebb helye, hatalmas babát várt. Az utolsó héten egy nap nem érzett magzatmozgást, ezért a bérelt otthoni ctg készülékkel mérést végzett: ahogy meghallotta a kisfia szívhangját, megnyugodott. Telefonja azonban néhány óra múlva megszólalt, a vonal végén pedig egy ideges orvos szólította fel, hogy azonnal menjen be a kórházba, mert a mérés szerint baba életveszélyben van. A több mint négykilós babát végül sürgősségi császármetszéssel segítették világra. Te is szeretnéd megosztani szülésed történetét a Bezzeganya olvasóival? Küldd el a bezzeganya@bezzeganya.hu mailcímre!
Bő 4 kilós, 30 cm fejkörforgatú és 39 hetes kisfiúval terhes, gyanútlan kismamaként élveztem azt, hogy már 19 napja nem kell bemennem ébredést követően a munkahelyemre. Nyugodtan készülődtem a heti második kismama tornaórámra és hirtelen sajnálni kezdtem, hogy nem hagytam hamarabb abba a munkát. Az elmúlt hónapokban mindig munka után rohantam át a városon a kismamatornára, hogy este 6-tól 7-ig sorsközösséget találjak az előttem álló ismeretlenben egy 50 nm nagyságú, neonfényben úszó, légkondicionált teremben hangos zenére billegő keljfeljancsis pocakosok között.
Ezzel szemben a délelőtti tornának van egy sajátos hangulata: még alszik a tested, és az autód is szinte magától megy a reggeli csúcsforgalom után üresedő utcákon, bágyadtan húzod fel a kifordított zoknidat. Így is jó lesz. Aztán a terembe lépő, kidudorodó köldökű hastársaid kevésbé fürge mozgással próbálnak helyet találni maguknak a hátsó sorban. Délelőtt ugyanis a hátsó sor a legnépszerűbb, ahol a legkevésbé zavar az oktató.
Így volt ez a szülésem napján is. Megjött a mindig-tele-vagyok-energiával-és-négy-gyereket-nevelek oktató, Jutka. Nyomban szétrebbentette a hátsó sort, hisz aznap is mosott fogat indulás előtt és nem szereti, ha bojkottálják az első négy sort. Végigcsináltuk a hónapok során már jól megismert gyakorlatsort, ki lelkiismeretesebben, ki kevésbé. Én közben azt figyeltem, hogy gyerekem ma még egyáltalán nem mozgott a hasamban. Sem torna előtt, sem alatta, sem utána. Na, gondoltam, felébresztem egy jó kis gyümölcsös shake-kel a torna után, amit a szemfüles vállalkozók a kismamák vonulási útvonalában értékesítenek. Sikerrel. A shake-es pohár alján már szörcsögött a szívószálam az utolsó korty után, a gyerekem még mindig nem moccant.
Jobbnak láttam hazafelé venni az irányt, hisz otthon némi bizonyosságot szerezhettem az odabent zajló eseményekről. Egy hónappal ezelőtt ugyanis szintén nem éreztem, hogy mozogna a gyerek odabent, és bár a kórházba bemenve közölték, hogy minden rendben, de egyúttal azt is mondták, hogy feküdjek be a kórházba a hátra lévő 4, legfeljebb 6 hétre.
B tervként pedig felajánlották, hogy egy hónapra bérelhetek otthoni CTG-t, amivel a naponta elvégzendő két mérés eredményét egy GSM adatkártya küldi el a kórházba, ahol az ottani szülészeti osztály vezetője értékeli ki a mérési eredményeimet időbeosztásától függően 1-1,5 naponta és az otthoni készülék kijelzőjére küldi vissza a standard válaszokat, mint pl: "Köszönjük a mérést, minden rendben." (nekem mindig ugyanezt a megnyugtató visszajelzést küldte az egy hónapos méréssorozat alatt) "Kérjük, ismételje meg a mérést", "Kérjük, keresse fel a nőgyógyászát". A protokoll szerint a legrosszabb esetben az osztályvezető főorvos telefonon hívja a kismamát, hogy azonnal induljon be a kórházba.
Szóval a nagy napon torna után levágódtam otthon a kanapéra és már zsinóroztam is a hasamra az adót meg a vevőt, de még ettől sem ijedt meg a gyerek és nem moccant. ON AIR..... és már hallottam is, ahogyan ütemesen dobog a pici szíve.
A mérés kötelező 20 perce alatt a szokásos módján recsegett-ropogott a hangszóró, így bár a frekvenciáját és azt, hogy megfelelő ütemben végezte-e dolgát a benti kis motor, a nőgyógyász feladata volt megállapítani, de a jól kivehető szívhang megnyugtatott.
Már bontottam is ki a hazafelé úton beszerzett kürtős kalácsomat, aztán beültem lakásunk legkisebb helyiségébe napi sajtót olvasni, amikor csörgött lakásunk legkisebb mosdója szélén a telefonom. Sosem szoktam bevinni magammal, de most valahogy a kezemben maradt. Ismeretlen szám, sebaj, úgysem látja helyzetemet a másik oldal, akárki is legyen az, aki egy 39 hetes kismamát zavar.
Felvettem. Idegen hang, idegenül hangzó szavakat mondott sebtében. A kórházi osztályvezető főorvos hívott azzal, hogy nagyon rossz lett a legutóbbi mérés eredménye, egyenes az a görbe, aminek ugrálni kellene, nem lefelé kéne mennie és ráadásul mindez már legalább 3 órája volt, így azóta akármi is lehet, úgyhogy azonnal menjek be a kórházba. Még annyit mondott, hogy szólt a kezelőorvosomnak is, aki már vár a szülőszobán. A végén még némileg erőszakosan próbált visszajelzést szerezni magának, hogy felfogtam-e, amit mondott és teszem-e, amit kért. Megadtam neki a visszajelzést és tettem, amit kért. Felkaptam a mintegy két hónapja összekészített szüléscsomagomat és már robogtam is le a garázsba.
A taxit gyorsan elvetettem, hisz, amíg kiérne, addig én már félúton leszek és most az időre kell optimalizálni. Minél hamarabb be kell érnem. A garázsból zokogva hívtam a reménybeli kispapát, nem tudom, mit értett, mit nem, de a lényeget kihámozta: helyzet van. Otthagyta az irodában a tárgyalópartnert és már száguldott is a kórházhoz.
Péntek délutáni csúcsforgalom az Árpád híd felé. Útközben fogtam a hasamat és biztattam a kisfiút, hogy mozduljon már, és közben az kavargott a fejemben, hogy nem pont úgy képzeltem a szülést, hogy otthon ülök pénteken délután fél 5-kor a legkisebb helyiségben és egyszer csak telefonon behívnak szülni és autók között szlalomozok piros lámpától piros lámpáig a szülőszobára. Buszsávra még sincs szükség, mert valahogy mégis megindult a sor és 10 perc alatt már ott is voltam.
Szülő nő a volánnál! - mondta a férjem az értetlenül álló portásnak, aki végül a csodálkozástól megbénulva mégiscsak beengedett az ilyenkor csak dolgozók által használható udvari parkolóba, hisz ilyen képtelenséget még úgysem látott, hogy a szülő nő és a kispapa külön autóval érkezzenek, a szülő nő pedig kanyarodik, indexel, tolat, kipattan a kis csomagjával.
Beszippantott bennünket az ismeretlenbe a kórház novemberi ködben elvesző vasbeton épülete. A szülészeten tényleg várt a nőgyógyászom, de rajta és rajtunk kívül senki nem érezte át az érkezésem sürgősségét. Körülbelül az ideúttal megegyező idő alatt összebarkácsolt az ügyeletes nővérke két nem működő CTG készülékből egy harmadik működőt. Az összes többi foglalt volt. Az itteni mérés sem mutatott jót, sőt egyre rosszabbat. Gyors méhszájellenőrzés. Eredmény: kőkapu. Túl hosszú lenne innen az út a természetes szüléssel a szívhang állapotához képest, és minden további perc késlekedésnek komoly ára lehet – hangzik az ítélet. Így hirtelen ott termett az ügyeletes aneszteziológus, az ügyeletes másik orvos a sürgősségi császárhoz. Kispapa hiányzott, mert ő még a köldökzsinór vérvételi szettért rohangált. A mindig nyugodt nőgyógyászom is türelmetlennek mutatkozott akkor először és felajánlotta, hogy van bianco szett a szülőszobán, használjuk azt, apa meg csatlakozik, ha ideér.
Megittam a kupica savlekötőt és már gurítottak is. Látva a sovány testalkatú, ötvenes műtőssegédet, javasoltam neki, hogy engem ugyan ne emelgessen, majd én felmászok egyedül a hordágyra, nehogy meghúzza a derekát. Leintett, hogy innen már hagyjuk a viccelődést, aztán egyik fehér lámpa sietősen váltotta a másikat a fejem fölött, amíg végigtolt a folyosón a műtőbe. Apa is berobbant ekkorra a nejlontáskás vérvételes szettel.
Másodikra megtalálta a megfelelő pontot a gerinc alatt az anesztes hölgy tűje és már zsibbadtam is. A műtőben nagyon jó hangulat és dermesztő hideg uralkodott. A két doki a családi síelési szokásokról társalgott és a háromgyerekes szülők nehézségeiről.
Közben azt éreztem, hogy megpróbálják az agyamat kivenni a hasamon keresztül, ezért a műtét elején kaptam kéjgázt, majd újabb érzéstelenítőt és a műtét végére már tényleg nem éreztem, hogy épp hasi műtétem van. Azt tanácsolta az aneszteziológus , hogy majd ha lesz következő gyerek és esetleg az is császár lesz, akkor majd szóljak, hogy nekem az átlagnál lassabban szívódik fel az érzéstelenítő. Most 8 percet vártak, mert sietős volt, de azért legközelebb 12 perc legyen. Aztán hirtelen forróság öntött el: megláttam a világ leggyönyörűbb lényét, ordított, rózsaszín és kövér volt.
Az enyém. A miénk. Már viszik is ki apához a plexin túli világba. Amíg anyán az utómunkálatokat végzik, rajta az előmunkálatokat, melyekkel végképp maga mögött hagyta a sokak által biztonságosnak aposztrofált, az én nőgyógyászom szerint viszont a világ legveszélyesebb helyének nevezett anyaméhet és 4350 grammal megkezdte kis földi létét.
Valóban a világ legveszedelmesebb helye lenne? Vagy csak olyan, mint a repülés: az utazás elején, a felszálláskor és a végén, a leszállás közben történik a legtöbb baleset, és maga az utazás pedig biztonságos?
acsevi
