7. hét

Erőt vettem magamon, és foglaltam időpontot. De majd csak a 9. hét körül megyek először nőgyógyászhoz, mert mindenképp el akarom kerülni a “túl korán jött, nincs még szívhang” és társai dolgokat, meg bevallom, kicsit tartok is a dokitól, hogy le fog teremteni, hogy mi az, hogy vetélés után  “máris” teherbe mertem esni, pedig három hónapot várni kellett volna (ami amúgy a legújabb nemzetközi ajánlások szerint elavult nézet). Addig is a boldog tudatlanság tengerében ringatózom..

A kontrollon egyébként azt mondta, nem probléma, ha a várakozási idő  közben mégis bejelentkezik a gyerek, csak tudjam, hogy ilyenkor nagyobb az esélye az újabb vetélésnek. A pozitív teszt óta ez zeng a fejemben, napjában többször. Nem felhőtlenek a napjaim, képzelhetitek.. 

Elég gyakran szoktam beszélgetni a babával, hogy minden rendben lesz, bízzon bennem, még egyszer ilyen nem fog megtörténni, ő élve és egészségesen meg fog születni. Pont. A kórházban amúgy is mondták, hogy ez a vetélés akkora szerencsétlen pech volt, hogy ne aggódjak, kétszer nem csap ugyanoda a villám. De azért benne van az emberben a félsz, ha átélt már egy veszteséget (nem is beszélve azokról, akik már többet, bele sem merek gondolni).

9. hét

Mára volt időpontom a dokihoz. Reggel már magamról sem tudok, annyira izgulok, pedig az előző hetekben sikerült kicsit lenyugodni és élvezni az életet. A nagyobbiknak elkezdődött az ovi, és nem telt el egy hét, de már sikeresen össze is szedett valamit, amit pár óra leforgása alatt át is adott a kisebbiknek is, így két beteg gyerekkel vagyok most itthon. De muszáj elmenni a dokihoz, nem mondhatom le. 

Sógornőmet vetettem be, aki nagyon cuki volt, rögtön vállalta a nagyot is (elvileg csak a kicsire kellett volna vigyáznia, amíg megjárom az utat).

Komótosan készülődök, igyekszem lassítani a mozdulataimat, hogy megnyugodjak. Természetesen itthon nem tudja senki (csak a férjem), hova készülök, csak egy “rutin vérvételre” megyek és utána “elugrom a boltba”. 

Útközben nehezen koncentrálok a vezetésre, két dolog jár a fejemben: csak dobogjon a baba szíve és a doki se csesszen le. Legutóbb ugye 3 hónap várakozást “írt elő”, hát ebből végül 1 lett. A férjem nyugtat SMS-ben, hogy a dokinak semmi köze ehhez, neki csak a dolgát kell végeznie.

Mire beérek a rendelőbe, már az egekben a pulzusom. Szerencsére senki nincs a váróban, így kedvemre feszenghetek, nem kell mások előtt tartanom magamat, hogy ne lássák, mennyire izgulok. Időben behívnak, én pedig bemegyek. 

Üdvözölnek, és mintha egy fél mosolyt látnék a doki szája sarkában. Kérdezik, mi járatban vagyok. Mondom, hogy van egy pozitív terhességi tesztem, és nagyon félek. Kívánt terhesség? Hogyne, csak amiatt izgulok, mert volt ugye a vetélés, meg a három hónap, meg… Állj, állít le a doki, majd kedvesen hozzám szól, ne aggódjak, nem jelenti automatikusan a baba elvesztését egy előző vetélés. Megnéznek mindent és utána meglátjuk, mi lesz.

Megvizsgál, a méretek alapján 9+1-nek látja a babát, és ugyan ő már látta, de külön megkeresi és megmutatja nekem az ultrahangon a baba szívverését. A baba viszont lebuktatja, mert pont előtte mozdul egy nagyot. Hatalmas kő esik le a szívemről, hogy itt és most minden rendben van. Kapok időpontot egy hónap múlvára a genetikai ultrahangra, illetve beutalót vérvételre, ahova át is sétálok a vizsgálat után. A doki mond még pár kedves, megnyugtató szót, az asszisztens pedig még utánam szól, miután elindulok kifelé, hogy vigyázzak magamra. Teljesen meghatódok, hogy egy állami nőgyógyászati rendelésem ennyi figyelmet és kedvességet kapok. 

A labornál 9:05-kor húzom ki a sorszámot, fél 10-re van időpontom. A papír szerint 35-en vannak előttem, szép kilátások.  9:55-kor felvillan a sorszámom, odamegyek az ablakhoz, beadom a papírjaimat, és miközben tesz-vesz a hölgy, érzem, hogy kezdek rosszul lenni. 

Reggel 7-kor már talpon voltunk a két gyerekkel, tegnap este óta nem ettem-ittam semmit, mert ugye éhgyomorra kell menni a vérvételre, aztán ez a stressz, majd a várakozás… és az ablak után még külön sorban is kell állni a vérvételes szoba előtt, ahol vannak vagy 20-an. Utálok tolakodni, és utálom, ha bepofátlankodnak elém, de gyorsan döntenem kell. Megkérdezem a nőt, hogy hova ülhetnék le, míg sorra kerülök, mert nem érzem jól magamat. Jaj aranyom, tessék bemenni a vérvételi szobába, ott van egy szék, majd utánam hozza a papírjaimat. 

Leszegett fejjel a sor elejére megyek, és szabadkozva besurranok. Rögtön leültetnek, majd a hölgy ott helyben veszi le a vért, hogy ne kelljen átsétálnom a szobán. Mentségemre szóljon, tényleg nem éreztem jól magamat, bár az ájulástól még messze voltam, de nagyon keveset bírok étlen-szomjan reggel. Amikor gimibe jártam, ezt még nem tudtam és reggelente rendszeresen lettem rosszul a dugóban vesztegelő buszon (persze csak csendben, magamban, hogy senkit ne zavarjak). Azóta kifejezetten figyelek erre, de mit csináljak, ha éhgyomorra kell menni a vérvételre? 

Sokat gondolkoztam, hogy mikor osszuk majd meg a nagyérdeművel, hogy babát várunk. Alapból nem mondanám el senkinek a 12. hét előtt, csak az egészségügyben dolgozóknak - az előző alkalmakkor is így tettünk. Viszont ott lebeg a fejem felett Damoklész kardjaként a 16. hét. Szívem szerint legalább a 17. hétig várnék, hogy tuti minden rendben legyen, “túlélte” a baba a testvérkéjét. De már most akkorára van puffadva a hasam, hogy van farmer, amit már nem is tudok felvenni. Még rágódom egy kicsit ezen. 

A következő feladat lesz felhívni a védőnőt. És nem tövig rágnom a körmömet a következő vizsgálatig..

Borbolya