Szerda reggel van. A Heim Pál Gyermekkórház várójában ülünk a kicsivel, és arra várunk, hogy mikor szólítanak minket.

Mellettünk egy gondosan összekészített táska, mivel már eleve azzal a tudattal jöttünk, hogy itt fognak minket tartani. Gyomrom görcsben, bár sejtem, hogy a gyerekkel nincs baj. És még mindig nem értem, hogy is kerültünk ide tulajdonképpen. Hiszen minden olyan jól indult.

Amikor Viki megszületett, azonnal beindult a tejem. Mit beindult, dőlt, ahogy a nagyobbiknál soha. A második nap délutánján azért kellett beadnom őt egy időre a csecsemőosztályra, mert a rendszeres szoptatás és fejés mellett is úgy bedurrantam, hogy forró vizes zuhany alatt kellett használhatóvá masszíroznom a két sziklatömböt, amivé a melleim váltak.

Miután hazajöttünk, a súlya szépen nőtt az első hónapban. A 2950 grammal született lány egy hónaposan már 3580 grammot nyomott. Sokat vigyorgott, és a nővére nyomdokain haladva 12 naposan már megfordult a hasáról a hátára. Hetente bejártunk a rendelőbe méredzkedni, legalább nem csak céltalanul róttuk az utcákat séta címszó alatt. Aztán a második hónap második felében volt egyéb elfoglaltságunk, így két hét kihagyásával csak a két hós státuszra mentünk el. Viki továbbra is élénk volt, a védőnővel megállapítottuk, hogy kicsit vékonyabbnak tűnik, mint volt, viszont sokat nőtt. Aztán rákerült a mérlegre és jött a hidegzuhany – 3720 gramm. Vagyis öt hét alatt összesen 120 grammot hízott, ami azt jelenti, hogy az elmúlt két hétben semmit.

Na, lett mérleg otthonra, lássuk mennyit is szopik egy-egy alkalommal. Akárhogy forgattuk ezt az eredményt, a mérések szerinti napi 400-500 gramm anyatej bőven elegendő kellett volna legyen egy ilyen súlyú két hónapos gyereknek. Ráadásul lett volna több is, mert etetések után még sikerült fejni is. De Viki, amikor tele lett a gyomra, szépen lecsatlakozott a töltőállomásról, és vigyorogva élte tovább az életét. Igaz, azt azért megjegyezte a doktornő is, hogy a nagykönyvi átlagos ételmennyiség nem olyan babákkal számolt, akik ennyi idősen már kúsznak.

Egy szó mint száz, próbáljunk meg pótlást adni neki. Kezdetnek a lefejt anyatejet, aztán ha az nem elég, akkor tápszert. Megpróbáltam. Olyan szintű üvöltést ez a környék még nem hallott. Az első alkalommal még eljutottam a szájáig a cumival. Akkor kitolta a nyelvével, és hangosan a világ tudomására hozta, hogy az neki nem kell. A második nekifutásnál már csak megközelíteni tudtam, de már tiltakozott. Innentől elég volt felmutatni az üveget, hogy az egész kerület tisztában legyen vele: itthon vagyunk. A csaj tömege vasárnap még stagnált és nem hittem volna, hogy jöhet ennél rosszabb is. De jött.

A következő napokban fogyni kezdett. Nem sokat, de az amúgy is kevésből ez több volt, mint elfogadható. Kedden délután bevittem a rendelésre, és kaptunk beutalót a kórházba. A nap hátralévő részében telefonáltam a kórházba, mégis hova menjünk, mit vigyünk. Interneten kértem tanácsokat a kisgyerekes bent tartózkodással kapcsolatban egy ismerőstől, akinek sajnos nagy tapasztalata van ezen a téren. Egyeztettem a nagyobbik lány felügyeletét „ki tudja meddig” időmeghatározással a mamákkal. És edzettem magam, hogy be ne csavarodjak, mert a kórházfóbia ide vagy oda, a gyerekem fontosabb.

Most pedig itt vagyunk. A hangosbemondóból Viki nevét hallom, bemegyünk a fotocellás ajtón át a vizsgálókhoz. Bent kedves fiatal doktornő, meghallgatja a problémánkat, kérdez pár apróságot, aztán megvizsgálná a gyereket. A felsőruházat alatt híg anyatejes meglepetéscsomag fogad minket. Míg elvégzem a nagygenerált, addig a doktornő átnézi a papírokat. Végül abban maradunk, hogy felvesznek minket a gastroenterológiára.
A kapott útbaigazítás alapján elnavigáljuk magunkat a sok épület között a nekünk kellőhöz. A földszinten a porta mellett és a lifttel szemben terráriumok sorakoznak rengeteg helyes rágcsálóval. Az én lányom még nem értékeli, de a nagyobb gyerek lelkesen nézegeti őket. A szülők számára legalább ilyen létfontosságúnak bizonyul a bent töltött napok során az ugyanitt fellelhető kávéautomata.

Az osztály nagy vonalakban két részre osztható. Balra vannak a nagyobb gyerekek szobái, jobbra a kisebbekké. Utóbbiakban rácsos ágyak vannak és a szobákból nem csak kifelé van egy nagy ablak, hanem egymásra is rálátunk a soron. Ez azért jó, mert így a nővérpultról is végig lehet látni az összes szobát a gyerekekkel. Igaz, kicsit akvárium-érzetet kelt, de meg lehet szokni.

A nővérek kedvesek és lelkiismeretesek, mindent elmondanak, megmutatnak, a kicsikkel és a nagyokkal is olyanok, mintha pótanyukák lennének. A legkisebbek dajkálásáért szinte versenyeznek. Angyali türelemmel teszik fel a sokadik pisigyűjtő zacskót is, míg sikerül végre annyi vizeletet begyűjteni, ami elegendő a vizsgálathoz. A vérvételt is igyekeznek a legfigyelmesebben intézni, ha nem sikerül elsőre, akkor inkább kivárnak egy etetést, nem szúrják meg őket egyszerre többször. Kapok egy lapot, a bent töltött idő alatt ezen kell vezetni az etetéseket: mikor, mit, mennyit, mennyi idő alatt.

Vasárnapra túl vagyunk sok-sok cirkuszon. Viki az osztály kedvence, mindenkivel bazsalyog, kész mosolyalbum, amíg azzal a szándékkal nem közelítünk felé, hogy megetessük. A szoptatáson kívül minden módszert heves tiltakozással utasít el. Hiába áll rendelkezésre rengeteg különféle kiképzésű cumi, az üvegnek már a látványa is vérfagyasztó üvöltést vált ki belőle. A nővérkék összegzése szerint gyereket cumisüvegtől ennyire kiakadni még nem láttak, pedig nem ő az első, aki nem hajlandó enni belőle. Próbálkozunk még pár fajta csőrös pohárral, meg sima pohárral is. Végül szombat délben végre sikerül kiskanállal belediktálni a lefejt anyatejet. Hurrá, áttörés!

Túl a sokadik tápszeren, vasárnap délutánra megleljük azt a fajtát is, amit nem köp vissza merő undorral az arcán. Senki nem mondhatja, hogy egyszerű gyerekem lenne. Kiválasztja az egyetlen olyan tápszert, amit rajta kívül senki nem eszik az osztályon. Innentől már diadalmenet. Szépen nekilendült a súlya, és kialakult egy érdekes etetési rend. Szoptatás, fejés, gyerek nyakába valami (de minek?), kanalazás, előke ellenére komplett átöltöztetés, mert a háta is kajás.

Ahogy az a feszültség elmúltával lenni szokott, nálunk is bejön az utójáték. Amint a kicsi jól van és minden gond megoldottnak látszik, beüt nálam a krach. Eddig nem nagyon foglalkoztam azzal az aprócska problémával, hogy lassan egy hete nem alszom. Annyira lefoglalt a gyerek, hogy körülötte ugráltam és aggódtam napi 24 órában, hogy legalább izomgörcsöt nem kaptam és még egész kommunikatív is voltam napokon keresztül. De attól ez még egy kórház, és a tudatom egy kis része csakazértis ellenkezett az itt lét ellen. Kedd délelőtt már teljesen használhatatlan állapotban vagyok. A kicsit amennyire idejük hagyja, a nővérkék dédelgetik. Imádom őket.

Délután szerencsére már mehetünk haza. Kapunk tápszert, receptet, a maradék lefejt anyatejet, rengeteg szerencsekívánatot, ölelést.

Viki egész szépen megtanulta kanállal enni a tápot, de azért nagy könnyebbséget jelentett, amikor találtunk egy pépekhez tervezett fejet, amit hajlandó volt elfogadni. Négy hónapos kortól kaphatott már pépeket is, amiket sokkal nagyobb élvezettel fogyaszt. Szép, hurkás, mosolygós kislány, bár a súlya még mindig nem éri el a 6 kilót. Kúszik, mászik, áll. A napokban lett 7 hónapos.

Crysa