Magam is meglepődtem, amikor a tegnapi írást és a kommentjet tanulmányozva tűnődtem azon, aminek az eredménye ez a poszt lett.
A beiskolázás körüli mizéria gyakorlati részét már leírta minden valamire való hírportál, mi is. Azt is leírták, szerintem én magam is, hogy beh nagyszerű, amikor valakik a saját maguk által generált problémát akarják most gőzerővel megoldani, pedig enélkül is lenne mindenkinek épp elég baja. Amiről itt írni akarok, az túlmutat azon, ami a mostani hónapokban-években történik, csak egy felvetés, de kíváncsi vagyok, hogy gondoljátok, hagy-e a gyerekekben olyan nyomot a zsúfoltság, hogy később semmi áron nem akarnak majd „sokan” lenni. Sehol.
A szüleim generációja, a mai hatvanas-hetvenesek, gyerekkorukat túlnyomórészt zsúfolt terekben töltötték. Negyvenes osztálytermek, három-négyfelé darabolt, hajdan szebb napokat látott polgári lakások, vagy zsúfolt másfélszobás panelek, esetleg kissé átalakított, eredetileg egy szobával rendelkező parasztházak. Anyám és testvérei is így nőttek fel, négy testvér egy szobában, vagy mindenki egy szobában, ennyit bírtak fűteni és ennyit bírtak valaha a szülők építeni.
Anyám, amikor munkába állt, első dolga volt kegyetlen harcokat vívni az apjával, hogy alakítsák át a házat. Lett két és fél szoba, ilyen-olyan leválasztással, funkcióváltással (a hajdani konyha szobává alakult, a hajdani kamra konyhává, a tornác vége kisszobává). A faluban maradt kortársai pedig egyre-másra építették a több szobás, néha kétszintes házakat, amiben a gyerekek kirepülése után kergetőzhetnek és szentségelhetnek a fűtésszámla miatt. A városba költözöttek is gyakran vettek inkább egy kicsit kijjebb esőt, de nagyobbat, a garzonba-panelbe szorultak gyerekei pedig kézzel-lábbal igyekeztek az agglomeráció szellősebb negyedeibe, most ők azok, akik ácsorognak Budapest bevezető útjain reggelente. Anyám egyik testvére nyugdíjasként inkább költözésre vállalkozott, de kijelentette, akkori házukban - aligmásfél szoba, wc-nyi konyhácskával - ő megfullad, neki ez kicsi.
A szüleim generációjában még nem volt ritka a 3, 4, 5 testvér. A verekedések a tárgyak, az ennivaló, vagy a figyelem miatt, a szűk fekhelyek, az asztal sarkán írt lecke, a másiktól örökölt ruhák, kissé már nyűtt játékok. A kényszerű számolgatás, hányan tanulhatnak tovább, és milyen áldozatot kell meghozni érte. A marakodás az örökségen vagy a nagyszülők figyelméért, igaz, a másik oldalon ott állhat a feltétel nélküli bizalom és összetartás – anyám és testvérei, a gyerekkori nagy csaták ellenére mindenki másnál jobban bíznak egymásban, és boldogok, ha mindannyian egy asztal körül ülhetnek, mivel mindegyiket másik városba sodorta az élet. Sose akartak egykék lenni (négyen voltak), de érdekes módon kettőjüknek két-két, kettőnek egy-egy gyereke született csak. Nem orvosi okokból.
A szüleim generációja ifjúkorának másik meghatározó élménye a sorban állás és a hiány. „Nincs több, elfogyott!” Ha megnézel egy garázst, kamrát, szekrényt, sokan nem csak az öregkor miatt halmoznak annyi felesleges lomot, irgalmatlan készletet. Hátha egyszer megint nem lesz vagy csak nekik nem jut, mert sokan vannak, és kevés van. Nemrég elhunyt idős rokonok kamrájában tucatszámra leltünk bontatlan rizst, cukrot, sót, tésztát, leveskockát. Hátha kell egyszer.
A szüleim generációja tolongott és sorakozott a Balaton-parton, a kempingben, a táborban, a boltban, a hivatalban, a rendezvényeken, kicsit még én is, emlékszem az érzésre. Most megélhetik megint, amikor megkapják a 45-ös számot az orvosi váróban, a fél évvel későbbi időpontra szóló szűrővizsgálati időpontot, a négy-vagy többágyas szobát a megfizethető öregek otthonában. Pedig ők már, ahogy a demográfiai statisztikák mutatják, sokkal kevesebb gyereket vállaltak, mint az ő szüleik, mi, a gyerekeik pedig még ezt se vállalták, lassan ciki lesz az egynél több testvérrel megosztott gyerekszoba, sőt, kissé eltérő életkorú különneműek esetén egyre többen hajtogatják, hogy kell az a külön szoba. Neten rendelünk a hipermarketből és online bankolunk, hiszen így biztos nem kell már sorba állni. Előre foglalhatunk időpontot a hivatalban, magánrendeléssel kerüljük ki az sztk-s várakozást. Eldugott nyaralóhelyeket keresünk huszonöt éves korunk után, a fene se akarja a másik háromezer nyaraló pofáját bámulni egész nap, akik elviszik a svédasztal utolsó steakjét, és elhappolják a hatemeletes szállodában a liftet.
Elszoktunk már a tömegtől, el a sorban állástól, akinek jobban megy, nem száll buszra-metróra, hiszen ott sokan vannak, ha hamar kifogy valahol a kenyér vagy nagy a sor a pénztárnál, megyünk másik boltba. Mindenki tudja, hogy nyelvet tanulni három-ötfős csoportban, vagy akár külön tanárral igazán eredményes, meg is látszik az árakon. Igyekszünk ilyeneket nyújtani a gyereknek is – személyre szabott foglalkozás a különórákon, saját szoba és saját számítógép meg tévé, ha meg veszünk valamit, egyre terjed, hogy a tesónak is vegyünk, ha nincs is szülinapja – kell a csudának a tárgy feletti verekedés, elmagyarázni meg persze több idő és figyelem, hogy hogy kéne szépen osztozni.
Csakhogy az állami közoktatás jelenleg nem választás kérdése, iskolába járni muszáj, ha harmincketten ülnek a padban, akkor is, ha csak a folyosón lehet tornázni, akkor is, ha nem fér be az általa választott nyelvi csoportba, néptáncegyüttesbe, kórusba, akkor is. Tömeg és hiány, amivel sok középosztálybeli gyerek talán csak most ismerkedik. Előre szólok, kevésnek fog tetszeni.
Pedig a demográfiai szólamok és magasztos célok épp a növekedést céloznák, a még többet, sokkal többet, szerintem egyelőre teljesen eredménytelenül. Hiába költenének rá tízmilliárdokat (erről majd külön posztot érdemes írni hamarosan), amíg a többség tudja, hogy a sok gyerek sok figyelmet és nem kevés erőforrást igényel, miközben minden kedvezmény ellenére ismételgetik a kutatások, hogy minden gyerek meredeken emeli a szegénységi kockázatot, ami valljuk be, nem vonzó perspektíva. Ahogyan a tömeg, a „nem fértem be” érzése, a feleslegesség érzése (amikor se iskola, se munkahely nem mutat különösebb érdeklődést irántunk), meg az örökös küzdelem viszonylag alapvető dolgokért sem. Belénk kerül a félelem, hogy épp mi leszünk azok, akik lemaradnak a buszról, az orvosi kezelésről, az egyetemi felvételről, nem mert hülyébbek voltunk másoknál, járni járna akár, csak épp ugye már nem jut.
Ezek az első osztályba menő gyerekek valójában egyáltalán nincsenek sokan. Néhány „jól átgondolt” intézkedés folytán azonban soknak – időnként túl soknak – látszanak. Nem tudom, hosszú távon lecsapódik-e valóban a tudattalanjukban, hogy soknak lenni nem feltétlenül és nem mindig jó. Feleslegesnek és többletnek lenni pedig egyértelműen rossz. Ahogy anyáink életmintájában, lehet az ő életükben, döntéseikben is lehet, szerepet játszik majd valahol az élmény. Nem feltétlenül úgy, ahogyan most szeretnék.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
