Már jó pár hete, hogy a most leírt dolgok megtörténtek velem. Eddig nem beszéltem erről sehol, mert úgy gondoltam, el kell telnie néhány hétnek, mire düh és harag nélkül, viszonylag tárgyilagosan, csak kicsit keserűen tudjak írni a történtekről.
Spanyolországban élek a férjemmel, első babánkat várjuk. Voltam itt is orvosnál, bár jóval kevesebb a vizsgálat, mint otthon. Aztán voltam otthon is, ez már jóval macerásabb volt.
Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, épp a hathetes nyári siesta volt Spanyolországban, azaz minden hivatalos hely zárva volt. Az egész városban egy darab orvost találtam, aki vérvizsgálatra küldött, ahol csak a HCG-szintemet nézték. Majd 3 nappal később újra, duplázódott a szint, azaz a baba jól van, ez lett a diagnózis.
A vérvételtől halálosan rettegek! Ennek roppant egyszerű és néven nevezhető oka van, nevezetesen az anyám. Gyerekként nem voltam valami beteges fajta, orvos ritkán látott. Amikor vége lett a sulinak, következő hét hétfőjén már a vér- és vizeletvizsgálaton ültem az anyámmal, hogy tutira mondják meg, jól vagyok. Ez így önmagában nem lett volna akkora trauma, de az ott tapasztaltak olyan szintű fóbiát alakítottak ki nálam, hogy mai napig remegek, ha tűt látok, és ráadásul azt még belém is akarják döfni. A jobb kezemből eddigi 27 évem alatt sosem lehetett vért venni, de mindig próbálkoztak. Egy-egy ilyen esemény után a karom úgy nézett ki, mint valami drogosé.
Ilyen előélettel közölte velem dr. spanyol, hogy a folyosó végén most azonnal vérvétel. Ez reggel fél 10 körül volt. Mire a váróba értünk, már hívtak is be. Leültem a székre, egyből a bal kezemet tettem ki, a fiatal csaj se szó, se beszéd odaült mellé, és elkezdte simogatni a karomat, hogy nyugi, nem fáj ez, mert persze eddigre már totál görcs voltam. 1 db fecskendőbe szívta le a vért (én még ekkorát nem láttam), majd ebből töltötte ki a kémcsövekbe. Nem maradt helye a szúrásnak. Mosolyogva jöttem ki. A férjem még meg is jegyezte, hogy mit adtak be nekem? Ugyanez a jelenet három nappal később is lezajlott. Tényleg mind a két nő mosolygott és kedves volt a betegekkel (nem csak velem, a második alkalommal húsz percet vártam).
Aztán volt még egy bevérzésem, másnap mentem dokihoz, az enyém nem volt benn, de volt épp másik orvos, aki rendelt. Elmondtam mi bajom, látták, hogy baromira félek, az asszisztens itt is simogatta a karomat, miközben a doki bennem kotorászott, és mindketten azzal biztattak, hogy nem lesz baj. Nem éreztem ezeket tolakodónak, épp csak annyi volt, amitől az ember egy picit megnyugszik.
Akkor jöjjön a nagy magyar valóság. Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny mostanában, de látva a két egészségügyben dolgozók hozzáállását – nem a munkához, hanem a betegekhez –, hát ég és a föld. Eddig is éreztem, hogy valami nem kerek az otthoni mentalitással, és látva, hogy máshogy is lehet, szomorú vagyok, de nagyon!
Első utam az ultrahangra vezetett, legalább negyvenen vártak. Nem baj, vittem magammal könyvet. Kijött az asszisztens, adtam neki a taj-kártyámat meg a spanyol papírjaimat, várjak. Alig ért le a hátsóm a padra, már hívott is vissza, hogy ők ebből semmit se értenek, menjek be magyarázni. Mivel még nem volt 12 hetes a baba, nem akarták megcsinálni az ultrahangot. Felhívtam a nőgyógyászt, aki megmondta az asszisztensnek, hogy de igen. Menjek, adjam be a papíromat a következő ablaknál és várjak, majd hívnak. Ha megkérdezik, miért a 11. héten csináltatom az UH-t, akkor mondjam azt, hogy orvosi utasításra. Természetesen a kedves hölgy ráírja a papíromra, hogy 11 hetes vagyok. Amúgy miért számolná ezt ki az ultrahangos? Ha mész, megnéznek, nem? Valami oka csak van annak, hogy ott vagy.
Visszaballagtam a váróba, letelepedtem a padra, elővettem a könyvemet, hogy akkor most várok. Az első mondatot se fejeztem be, már hívott a hangosbemondó. Bemegyek, lefekszem, hasi ultrahang. Semmi mosoly vagy kedvesség, csak mondta a száraz adatokat. Legszívesebben megráztam volna a nőt, hogy hahó, én is itt vagyok, és a gyerekemről beszél. Az látszott, hogy nem mozog, ezt szóvá is tette pánikot keltő hangnemben. Mondom, gondoltam is, mert egész délelőtt nem volt hányingerem. Akkor ő felébreszti, mondta, s kicsit erősebben nyomkodta az UH-fejjel a hasamat. Nem fájt, de nem is volt valami kellemes, és persze megint nem mondta, mit fog csinálni. Láttam, hogy megvan mindene. Már az ujjai is látszottak. Ennyi volt, mehetek. Csinálni akartam képet, de a következő nő már benn volt, pedig én még az ágyon feküdve törölgettem a hasamról a gélt. Képet sem kaptam. Ez kicsit elkeserített, mert így nem tudtam a férjemnek megmutatni, mennyit fejlődött a mi kis csöppünk (Spanyolországban videót is készíthettem). Aztán már nem is foglalkoztam a dologgal, gondoltam, majd a nőgyógyásznál.
De pár dolgot azért elmondanék. Az ember lánya minden gyereket egyszer vár, egyszer éli meg annak a gyereknek a terhességi időszakát. Minden terhesség más, szokták mondani. Akkor miért nem lehet egy kicsit több odafigyeléssel dolgozni? Miért nem lehet jókedvűen, mosolygós arccal fogadni a kismamát, hiszen ő most a világ legboldogabb emberének érzi magát, még ha ez olyan közhelyes is. Értem én, hogy az UH-os ötpercenként lát egy babát (én nem voltam benn ennél többet), de a kismamának csak az az öt perc jut, hogy lássa a sajátját. Jövő hónapban már nem így fog kinézni. Szomorú vagyok.
Mindenesetre a baba felébredt, és nekiállt szambázni a hasamban. Hányingerem lett, alig tudtam a büféig elmenni, és venni egy Balaton szeletet. Idejét se tudom, mikor ettem. De csak a fele ment belém.
Hívtam a nőgyógyászt, hogy végeztem, erre mondta, menjek a szülészetre, mert ott van. Jön, mutatom a leletem, minden ok a gyerekkel, a tarkóredő jó, de neki most nincs ideje (magánéleti zűrök), vasárnap délelőtt ügyeletes lesz, hívjam reggel és megbeszélünk egy időpontot, megnéz, csinál rákszűrést. Alig voltam a klinikán másfél órát, pedig sokkal többre számítottam. Nagy az öröm, mindenkit hívok, hogy rendben van a baba.
Vasárnap mentem a nőgyógyászhoz, majdnem egy órát voltam benn: kenetet vett a rákszűréshez, kitisztított, fertőtlenített belülről, hát mit mondjak, rohadtul csípett még órákkal később is. Kérdeztem, válaszolt. És még nincs 12 hetes a picur, de a doki mintha látna nála lógót, hát… az az? A család nézi a képet, amit a doki csinált, forgatjuk ide-oda azóta is. Ki tudja, mit látunk?
Hétfő reggel védőnő, aranyos, nem mért se kilót, se magasságot, se vérnyomást, csak kiállította a terheskönyvet és szevasz. Gyorsan végeztem.
13.20-ra volt időpontom a terhesgondozásra, bár a védőnő szerint az 15.00-kor kezdődik. Amúgy is három telefonomba került, mire adtak időpontot, mondván, hogy teljesen mindegy, mikorra megyek, úgyis érkezési sorrendben hívnak. 13.11-kor kikértem a jegyemet, a portás készségesen segített (szerinte is háromkor kellene mennem, de nem hagyom magam elbizonytalanítani), pár percet ülök a váróban, és akkor hoppá, az én számomat hívják. Bemegyek, jön a kérdés: mit akarok (nem ferdítés, szó szerint így kérdezte meg a doktornő). Mondom neki, hogy terhesgondozásra jöttem. Az majd csak két óra múlva fog kezdődni, jön a válasz. De nekem ez az első, mondom. Akkor maradjak. Totál érdektelenség. Amikor látja a vasárnapi leletemet, még pofát is vág. Kérdezte a nőgyógyászomnál, akarok-e szülni, mondom, ha Magyarországon leszek, akkor igen. Erre az összes leletemet odaadta az asszisztensek, hogy vigye be a gépbe. Még nagyobb érdektelenség következett. Egy-két dolgot kérdezett: tervezett gyerek, betegség nálam/családban, panaszokról semmit. Ezt magamtól kellett volna mondanom? Vérvételre kellene mennem másnap reggel, utána megyek vissza Spanyolországba.
Jön a következő kérdés: mi lesz, ha rosszak lesznek az eredményeim? Visszakérdeztem: már miért lennének rosszak? Na, ettől totál kész lett… Tudom magamról, hogy önző, önelégült, tökéletes, a-világ-van-értem ember vagyok, de ez a nagyfokú negativizmus egyszerűen kiborít. Tudom, ha keressük, találunk valamit, amit kezelni kell, de köszönöm szépen, egyelőre jól elvagyok gyógyszerek nélkül. A hányást leszámítva teljesen jól érzem magam a bőrömben. Lehetőségeimhez képest egészségesen kajálok, a tenger mellett élek, annyi friss halat, tengeri állatot eszek, amennyi belém fér, még este 8-kor világos van, nem hiszem, hogy egy magyar kismama részesül ennyi D-vitaminban. Amúgy is szedek terhesvitamint. A gyümölcsök, zöldségek napon érnek, nem a kamionban. Miért kell mindenhez úgy hozzáállni, hogy baj lesz? Nem és nem vagyok képes ezt a hozzáállást elfogadni. 13.44-kor már hívom a családot. Legalább itt is gyorsan végeztem.
Kedd reggel már hét előtt odaértem a vérvételre, de a portás nem engedett be, sőt, kizavart a porta elől az utcára. Mondom, hogy hideg van, erre ő: Miért, mit fog csinálni mínusz húsz fokban? Ez most komoly? Ott álltunk: kismamák a hidegben. No comment. Emberség, hol vagy? Amikor kijött az asszisztens, odaadtam neki a papíromat, és szépen megkértem, ha lehet, viszonylag hamar kerüljek sorra, mert hányingerem van és még nem ettem semmit. Nem azt mondtam, hogy én akarok lenni az első, csak ne az utolsó legyek (igen, tudom, pár falatot ehettem volna, de gondoltam, gyors lesz a dolog, és nem akartam rossz eredményt kapni, nehogy visszahívjanak). Azt már persze meg se mertem neki említeni, hogy ma repülök vissza, ezért is jó lenne sietnem. Ilyen világot élünk: nem mertem szólni, nehogy én legyek a hülye sznob picsa, akinek olyan jó dolga van külföldön, de mégis a magyar egészségügy pénzét költi (fizetem a biztosítást Magyarországnak, a spanyolt nem).
Bementek az elsők. Az asszisztens kijött a 2. kör papírjaiért, onnan is bement 5-6 ember, mire engem behívtak. Odaadom a bal kezem, hát ez nem valami jó, mutassam a jobbat. Mondom neki, hogy abból még senki se vett vért. Szúrós tekintet, ne én döntsem el, ő tudja, hogy mit csinál. Mutatom a kezem: hát ez tényleg rosszabb, mint a másik. Marad a bal. Olyan jól sikerül a kémcsövek ki-be rakosgatása miatt rángatni a tűt, hogy egy hétig látszik a nyoma.
Eddig fel voltam háborodva, ezért nem írtam. Most már csak el vagyok keseredve. Ennyire kihalt az emberekből az emberség, a jó bánásmód, az, hogy alapvetően kedvesen álljon a másikhoz mindaddig, amíg nem lesz oka másképpen viselkedni. Nem utópiáról álmodozom, ahol mindenki elégedett. Tudom, hogy szarban a haza, az egészségügy még inkább. De! Nem tudom és nem is akarom elfogadni ezt a fajta szemléletet. Mindenki bérből és fizetésből él, ez oké, de a mosoly nem pénz kérdése. Kétségbe vagyok esve, tényleg itt tart Magyarország? Ember embernek farkasa? Ott teszel keresztbe a másiknak, ahol csak tudsz, nehogy neki jobb legyen. Ha meg mosolyogsz, kinéznek, hogy minek örülsz ennyire? Segíteni szeretnék, de nem tudom, hogyan lehet!
Ági (ááááááá)
