Nemrégiben ismét nekivágtunk a Kicsivel egy hosszú útnak – Budapestre. Talán ebben elsőre semmi izgalmas nincs, ha azonban azt is hozzáteszem, hogy mindezt kettesben, négy napra, vonattal, talán már nagyobb kihívásnak tűnik a dolog. Amikor először voltunk, a Kicsi 9 hónapos volt, ezúttal már tizennégy. Intercity-vel utaztunk, praktikus és takarékossági okokból is.
Egy ekkora gyerekkel – főleg, ha az ember egyedül utazik – kisebb-nagyobb szervezést igényel az utazás. Bár már nem ott élek, fél életemet Pesten hagytam, munkatársak, barátok, és most már rokonok is vártak minket. Nem tagadom, egy ilyen út sok-sok szívességgel jár. Először is, az állomásra kijutás gyerekkel, holmival csak autóval lehetséges. Mivel a taxi konkrétan többe került volna, mint a vonatjegy, maradt az, hogy valaki bevisz minket. Mostani alkalommal az akkor még mindenórás terhes szomszédasszonyom önként jelentkezett, hogy az állomásról hazagurul a kocsinkkal, így kényelmesen elértük a vonatot.
A holmi: nagy hátizsák, tömött pelenkázótáska, összecsukható babakocsi, benne a gyerek, és persze az elmaradhatatlan Kutyus (a.k.a Mamihelyettesítő Alvósállat, szerencsétlenségemre egy nagypárna méretű dög). A csomagolás egyébként kész logisztikai hadművelet, a „mit tudunk nélkülözni” jegyében, mert persze a pelenkák elfoglalják a fele csomagot. (Igen, tudom, Pesten is van drogéria, minek cipeltem, azonban olyan kiszerelés, amire nekünk szükségünk lett volna, nem volt, így meg a maradékot cipelhettem volna haza.) Bébiételből szerencsére már könnyebb volt a helyzet, abból csak annyit cipelünk, ami az első boltlátogatásig elég.
Vonaton utazni egy ekkora gyerekkel kalandos. Elsőre nagyon féltem, mikor a Kicsi 9 hónapos volt, még útitársat is szerveztem magam mellé, és vizionáltam egy három órán keresztül lila fejjel üvöltő gyereket. Azonban, nem kis döbbenetemre, az egyébként rossz alvó és – életkorából adódóan – örökmozgó Kicsi kb. húsz perc bámészkodás után aludt el az ölemben. Első utazásunkkor még nyitva tudtam tartani a babakocsit, így abba letehettem, a februári úton már az ölemben kellett tartanom. Igaz ugyan, hogy az utastársak nagyon toleránsak voltak (mondjuk igyekeztem nem is okot adni arra, hogy morcosak legyenek, a legnagyobb rendbontásunk néhány földre dobált játék volt), a babakocsit másodjára azonban nem volt hova szétnyitni. Így aztán, az ölemben ülve szunyókált.
Apropó, babakocsi. Aki vonatútra szánja el magát a még babakocsihoz kötött gyerekkel, mindenképp nézze meg, alkalmas-e rá a saját szuper járgánya. Nekünk egy elég nagykerekű, széles nyomtávú, gyakorlatilag laposra összecsukhatatlan monstrumunk van, amivel se autóba, se vonatra nem lehet szállni. Ezért aztán egy másikat vittem magammal, egy ma már őskövületnek számító, 24 éves jószágot, melynek a Kicsi a negyedik gazdája, valaha még a testvéreimet is tologattam benne. Persze egy új huzat kijárt neki, és mélységes bánatomra kosara meg sötétített kupolája sincs, a lábtartó is kissé izé, de egyéb tulajdonságai miatt az útra maga a tökély. Fél kézzel összecsukható és cipelhető még úgy is, hogy a másik kézben ül a gyerek, hátul meg a hátizsák. Kis helyett foglal, könnyű, kialakítása miatt újszülött kortól kb. két éves korig használható. (Annak idején még nem volt divat a multifunkciós babakocsi.) Ezzel utaztunk hát mi is, mindkétszer, és egyszer sem hagyott cserben.
A kihívás akkor jött, amikor rájöttem, nekem muszáj kimennem a mosdóba, mert nem fogom kibírni a hátralevő kb. 2 órát a Keletiig. Itt lehet megtenni a téteket, hogyan abszolválja az ember a műveletet, ha nincs kísérője. Megvártam, míg a Kicsi felébred, aztán elkezdtem kiaraszolni a mosdóig. Egy kedves utastárs felajánlotta, hogy karba veszi a Kicsit, még a mosdó ajtajáig is kijött velem, de persze az én – épp szeparációs szorongását élő – csemetém ilyesmiről hallani sem akart, amint az illető a kezébe fogta, én pedig levettem róla a pillantásomat, pánikszerű sírás kezdődött. Nem maradt más választás, mint bevinni magammal. Nos, aki már járt vonatvécében, az tudja, milyenek ott a körülmények, mennyire rázkódik, higiénia, stb. Mindez pedig súlyosbítva egy két hete éppen csak totyogó deddel. Így a következő jelenetet lehet vizualizálni: mami síelőpózban, egyik kézzel kapaszkodva, másikkal a csemetét tartva, csemete kikerekedett szemekkel kapaszkodik mami letolt nadrágjába. És amikor mindezt sikerül úgy megvalósítani, hogy még a gyerek se esik el a földre, akkor a megkönnyebbülés mellett még büszkének is lehet lenni.
Miután az utat jólnevelten, üres hólyaggal és (legalábbis gyerek részről) kialudva abszolváltuk, megérkeztünk a fővárosba. Mivel jó néhány emberrel beszéltünk le találkozót, azonban az alaptábor eléréséig még óráink voltak hátra (ismét a szívesség: ismerős, barát, rokon jóindulatának köszönhetően lett négy éjszakára szállásunk, ami a kicsi gyerek miatt nagyon nagy szó). Szerencsére mindenki nagyon rendes volt és alkalmazkodott hozzánk, az evés- és alvásidőhöz, így nem voltak nagy borulások. Ekkora gyerekkel ideális találkahely valamilyen bevásárlóközpont, mert itt vész esetére van pelenkázó- és szoptatóhelyiség is, továbbá a gyereket elég jól leköti a nyüzsi, és persze lehet enni-inni, melegben lenni.
Természetesen odafigyeltem, hogy a Kicsinek is élménydúsak legyenek ezek a napok, és főleg, minél kevesebb stresszel járjanak. Annyira már kiismertem őt, hogy az evése, alvása az átélt izgalmak hatására megborul, nehezen és kevesebbet étkezik és pihen, amikor ennyi érdekesség veszi körül. Szerencsénkre időnk felét kisgyerekes családnál tölthettük (és vendégségbe kellett mennünk, hogy rájöjjek, a gyerekem tud lépcsőt mászni), illetve játszóházat is látogattunk. Az ottani örömöm, amit a játszóház láttán éreztem, itthon lehangoltságba csapott át, mert az ottanihoz hasonló a környéken még csak kicsiben sincs.
A tömegközlekedés szintén érdekes babakocsival. Mondanom sem kell, itt vidéken egész más, mi a gyerekkel nem is tömegközlekedünk, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy távolsági buszra nem fér fel a babakocsi, meg egyébként is van autóm. Pesten persze más volt. A mozgólépcsőn való babakocsizás némi gyakorlást igényelt és jár nem kevés lámpalázzal (én eleve nem bírom a mozgólépcsőzést, görcsösen kapaszkodtam korábban is félelmemben), de meglepő, milyen hamar bele lehet jönni. A metró a Kicsinek a szenzáció kategória volt, aztán annak rendje és módja szerint ott is bealudt. A hármason, ami nem kis művészet, a zajterhelést tekintve.
Bár az utastársak mindig kedvesek és segítőkészek voltak, a sofőrökről ez nem mondható el. Kirándulásunk végén trolival mentünk a pályaudvarra (volt segítségem). Beálltam a második ajtó elé a megállóban, gondolván, ott lehet a babakocsival felszállni. A sofőr először nem volt hajlandó kinyitni az ajtót, majd a kísérőm kérésére flegmán mégis megtette. Akkor derült ki (magas régi Ikarus, középen korláttal), hogy még ez a kicsi babakocsi sem fér fel, nosza, gyerek kikap, kocsi összecsuk, felszáll, majd még a sofőrtől is meg kellett hallgatnunk, miért nem vártunk meg egy másik, alacsonypadlós buszt. Valamelyest igaza volt, bár messziről láthatta, hogy turisták vagyunk, egyébként az adott vonalon tényleg nem rendelkeztem ismeretekkel, jött az első troli, felszálltunk. Egyébként is előfordult már, hogy taxival kellett kimennem az állomásra, mert lerohadt alattunk a villamos, miért kockáztatnám, hogy elengedem a nekünk megfelelő buszt? Talán ez az egy negatív tapasztalatom volt.
Hazafelé a gyerek ismét végigszunyókálta az utat. Ugyan a kocsi végébe szólt a jegyünk, az egyes ülésre, ami mellett van egy kis üres tér, és a babakocsi kinyitva is elfér, nem akadályozva a forgalmat, a kalauz nem nézte jó szemmel, és átküldött volna minket a babakocsis vagonba, ahova persze nem óhajtottam elmenni. Így inkább ismét ölben altattam a Kicsit, amíg meg nem érkezett a vonat.
Általános jó tapasztalataim miatt valószínűleg máskor is fogunk menni, bár nem szeretnék visszaélni túl gyakran mások vendégszeretetével. Mivel innen, a Bezzeganya olvasótáborából is többekkel sikerült találkoznom, bízom benne, hogy mi is jó élményeket hagytunk mindenkiben, és legközelebb is sikerül összefutnunk.
Mirzanya
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
