Tavasszal, egy hosszúra nyúlt piacozás során a gyerekek kaptak egy-egy kisautót vigaszdíjként. Amint hazaértek, maradék lambériából építettek egy utat, amin aztán jól összevesztek. Már hogy melyik autó mehet az útra, melyik nem. Egy darabig tűrtem a csatározás cseppet sem kellemes hangjait, aztán megelégeltem a visítást, és kimentem rendet tenni köztük. Először is kételkedni mertem abban, hogy nem elég nagy az udvar két kis leharcolt matchbox számára, majd megpróbáltam meggyőzni őket arról, hogy találjunk valami megoldást, hogy mindkét autó elférjen ezen a cirka 300 m2-en, ami számukra bejátszható terület.

A lambériadarabokat összeszedtem, mivel abból nincs valami sok, és kitaláltuk együtt, hogy akkor építsünk utakat. Nos, rögtön megvolt a terv: építsünk kövekből utat! Azonnal neki is láttunk. Kiosztották a feladatokat. Először is kavicsot kellett „bányászni”. Én lettem a bányász. Van egy kis sóderkupac, onnan szedegettem ki a kavicsokat, és raktam egy kis szekérre. Matykó lett a „szállító”, a szekérről átpakolta a kavicsot egy kis talicskára, és az építkezés helyszínére szállította a köveket. Tinti volt az építőmunkás, aki kirakta az út két oldalát kövekkel. Remek kis város kezdett kialakulni.

Néztük az utat, hogy mit is tehetnénk még hozzá. Tinti szerint kell egy tó is. Hát persze! Tó nélkül nem város a város, még a homokozó mellett sem. Előszedtem egy virágcserép alátétet, kiszedtük a földet az egyik körforgalom közepén, és beillesztettük az alátétet. Feltöltöttük vízzel, amit persze Matykó rögtön feltöltött porral, így a tó rövid időn belül mocsár lett, de bánja kánya, így is jó.

Még hátra voltak a házak. Mert egy igazán jó városban azért néhány épület is van. Rögtön eszembe jutott, hogy bent a lakásban van egy kosárnyi fadarab, ami szintén építkezési maradék. Négyszögek és háromszögek egyaránt vannak benne. Kivittem hát az építkezés helyszínére. Találtunk benne néhány olyan kockát, amire épp illettek a háromszögek. Szuper. És kivettem egy kissé vaskosabb darabot is, jó lesz az is, lapostetős épületnek. Kiraktuk az út mellé a kockákat, és ment az autózás egész estig.

Én mégsem voltam elégedett az eredménnyel. Úgyhogy másnap délelőtt – mivel ebéd még maradt előző napról, épp a szennyestartó sem akart túlcsordulni, és még a gaz sem lepte el nagyon vállalhatatlan módon a kertet – nekiláttam kifesteni a házakat. Mire Tintiért mentünk az oviba (ebéd után hozom haza), készen voltak a házikók. Matykó is segített, mert vigyorogva állt mellettem, és amint elkészült egy darab, boldogan vette birtokba, és ölelgette, simogatta a házikókat. És rögtön beépítette őket a szőnyegen tornyosuló városába. Festettem egy tobozt is, helyre kis fenyőfa lett belőle. Délután felállítottuk a kész kis várost, és mehetett a móka. Új vizet töltöttek az alátétbe, így a mocsárból újra tó lett, majd az egyik kisautó mégis hordott némi földet bele, ne legyen már annyira tiszta.

Nekem persze így sem volt teljes a kép. Nézegettem, mit is lehetne még. Cikáztak az ötletek, hogy milyen fákat, bokrokat, padokat lehetne még alkotni. Végül időm nem jutott rá, mert sajnos a szennyestartó hamar megtelik, főzni is kell, a kertben sem csak a borsó nő, hanem a gaz is, és még millió apróság jött, ami kitöltötte a napjaimat. Közben nőtt a fű a kis város kavicsai körül, és azt bizony le kell nyírni. A köveket és a házakat összeszedtük, és a fűnyíró eltüntette a városka utolsó nyomait is. De sebaj, fel lehet bármikor bárhol építeni. Ekkor jutott eszembe, hogy hever a pajtában 3 db lyukas bicikligumi. Mi lenne, ha szétvágnám őket, festenék rá felezővonalat, így pillanatok alatt felállítható lenne a városka úthálózata bárhol. Meg festenék még házakat is. Különlegeseket. Hiszen találtam pár régi, fel nem használt lopótököt is. Ha levágom az alját, és vágok rá ajtót, ablakot, nagyon szép kis manóházak lehetnének belőle…

Aztán megláttam, ahogy a gyerekeim boldogan rakják a vödörből az összegyűjtött köveket egy másik helyre. Pedig már hetek óta felé sem néztek a kis városnak. Rájöttem, hogy nem tökéletes tárgyakra, játékokra van szükségük, hanem alkotásra. A kis várost azóta már szét kellett szedni néhányszor. De ez a legjobb dolog: mert újra fel lehet építeni. És ennél jobb móka, úgy tűnik, nincs.

A manóházakat, a padokat, a fákat meg majd megcsinálom egyszer magamnak. Bár gyanítom, hogy engem is csak addig fog érdekelni, amíg készül.

keszzsu

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?