Az utóbbi időben bizony szokatlan nyomást érzek magamon. A lányaim cseperednek, és mivel csak heti két napon járnak bölcsibe illetve oviba, rengeteg időnk van egymásra. És ez így jó. De néha azt gondolom, valamit, valahol elrontottam. Vagy csak korbeli sajátosság, hogy egy 2 és fél meg egy majdnem ötéves nyúz és kiszív, mint egy energiavámpír?
Főleg nagylányom rakja magasra a lécet. Anya, kertészkedjünk! – kéri, és rózsát akar ültetni, mert a szomszédnak is van virágágyása. Csakhogy nekem nincsenek zöld ujjacskáim, egy bonszáj dacol a konyhaablakban, ami a világ nyolcadik csodája, mert egy kaktuszt is képes vagyok megdögleszteni. Aztán a tévén van főzőshow gyerekenek, rögtön jön is a könyörgés: csináljunk mi is csokis muffint! Ha kimegyünk: anya, van új szappanbuborék? Ha boltból jövök: hoztál meglepetést? Még autóvezetés közben is elvárja, hogy meséljek valamit. Érzem, hogy ez nem megy jó irányba, és próbálom nyesegetni a szarvacskákat. Nem, ebéd után nincs édesség, húsvét előtt nincs meglepi, faltól-falig vannak játékok, játssz azzal. Nem, nem színezem ki az eget a rajzodon, csináld magad és menj fel egyedül a plüssödért, kinőtt a lábad.
De közben kicsit ellentmondok magamnak. Júniusban jön az ötödik szülinap, és minden valószínűséggel házhoz jön Ariel, azaz egy hableánynak beöltözött színésznő, aki másfél óráig szórakoztatja a kis fruskákat. Nyáron két táborba is megy, meg Magyarországra is. A húsvéti nyuszi pedig rollert is fog tojni, mert sokat vagyunk kint, és most nagyon kedvezményesen, hűségpontokból megvehetjük. Persze igyekszem, hogy a kapott dolgokat megbecsüljék, volt már eldugva egy hétig az elhanyagolt játék, vagy doboz filctoll, mikor soha nem került rá vissza a kupak. Ugyanakkor, mint minden szülő, jobbat, többet akarok adni, mint nekem jutott. Közben ott a kétely: biztos, hogy a több jobb is? Mennyivel nyújt többet a privilegizált(abb) gyerekkor, mint ami nekem jutott? Bunmi Laditan írása a Huffington Post weboldalán arról szól, hogy belefáradt, hogy varázslatos gyerekkort biztosítson, Ezt fordítottam le szabadon és tömörítettem egy kicsit, nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok róla.
Ha nagyanyáink, dédanyáink látnák, milyen nyomásnak tesszük ki magunkat, mi, mai anyák, azt hinnék, megőrültünk. Mióta feltétele a jóanyaságnak, hogy hosszú napokig kreatívkodjunk a gyerekekkel, katalógust megszégyenítő gyerekszobát varázsoljunk neki és minden nap divatos, összepasszoló ruhakölteményekbe öltöztessük őket?
Egy pillanatig sem hiszem, hogy a dédanyáink kevésbé szerették a gyereküket, mint mi. Csak mi kötelességünknek érezzük, hogy naponta bizonyítsuk ezt, témára szabott szülinapokkal és eská sütidíszítéssel, grandiózus ajándékokkal. Jónéhány éve én is részese voltam a „bármit is csináltál, én jobban meg tudom valósítani”-mozgalomnak, aminek alapja, hogy a Pinterestet böngészve gyűjtöttem ötleteket, amiket tökéletesen kivitelezve megosztottam a közösségi oldalakon. Akkor eszméltem rá, hogy nem kell a gyerekkort mindenáron varázslatossá tenni. Saját gyerekkorom sem volt tökéletes és pénzünk sem volt sok, mégis boldog születésnapokra emlékszem, mert a barátaimmal töltöttem azokat. Nem arról szólt, hogy milyen köszönőajándékot kapnak a vendégek, vagy a díszítésről; az udvaron futkorásztunk, lufikat pukkasztottunk ki aztán tortát ettünk. Egyszerű. De ha visszanézek, így is varázslatosnak látom, nem érzem, hogy valami hiányzott volna.
Aztán a karácsony. A szüleim nem voltak gazdagok, fejenként talán két ajándékot kaptunk. Nem sütöttünk együtt sütit, nem volt ünnepi pizsink, de olyan jó volt a bátyáimmal kuncogni az ágyon, mikor sokáig fennmaradtunk, hogy meghallgassuk a Télapó rénszarvasának patáját kopogni a tetőn és izgatottan gondoljunk másnapra, karácsony reggelére. Ez volt a varázsa.
Egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, hogy a szüleim barkácsoltak volna velem. Az oviban, iskolában volt az alkotás helye. Amit fel tudok idézni, az anyukám surrogó varrógépe, aminek hangja álomba ringatott: régi rongyokból készített hajbavalókat, ruháinkat javította.
Otthon játszottunk, reggeltől estig. Hazajöttünk a buszmegállóból, leraktuk a hátitáskát, aztán anyukánk már tolt is ki minket az ajtón, hogy vacsoráig a szomszéd gyerekekkel szaladgáljunk. Tudom, hogy más idők járnak és a szülők manapság félnek szabadjára engedni a gyerekeket, de mi bent is magunk játszottunk a játékainkkal, videojátékokkal. Takarókból bunkert építettünk. Párnákkal csúsztunk le a lépcsőn. Nem a szüleink felelőssége volt, hogy szórakoztassanak minket. Ha kicsúszott a szánkon, hogy „unatkozom”, rögtön kaptunk házimunkát. A szüleink persze gondoskodtak az ételről és a ruháról, ott termettek, ha megsérültünk, és voltak családi hagyományok is – nálunk például a pénteki pizzázás –, de a mindennapokban magunkban elvoltunk, sokat nem játszottak velünk.
A mai szülőket folyamatosan azzal áltatják, hogy mindig szórakoztatni kell a gyerekeinket: mit akarsz, kicsim? Mivel tehetem varázslatossá a gyerekkorod? Ha a Pinterestre kattintok, azonnal találok 1oo ötletet a nyári kreatívkodáshoz, 2oo tippet arra, hogy mit csinálj a lakásban télen, 14 millió ötletet Télapó-ünnepre, 12 billió Fogtündér-taktikát és 4oo csillió születésnapi ötletet.
Pedig nem a szülők teszik varázslatossá a gyerekkort. A bántalmazás és elhanyagolás persze elveszik azt, de a legtöbb gyerek számára a varázslat a korbeli sajátosságaiból fakad. Abból, hogy gyermeki ártatlansággal szemléli a világot. Hogy ötévesen a hóban játszik télen. Hogy belefeledkezik a nappaliban felhalmozott játékaiba. Hogy köveket gyűjt és tesz zsebre. Hogy bandázik.
Nem a szülő felelőssége az, hogy a gyerekkort nap mint nap varázslatossá tegye. Az együtt töltött családi idő persze fontos, úgy, hogy egymásra figyelünk, de ennek nem kell kicsúcsosodni abban, hogy valami elvégezendő projekt köré szervezzük. Megtudtam, hogy ötéves koromban elmentünk a Disney World-be. Nem emlékszem rá, de láttam a megfakult fotókat. Ebből az időszakból mégis arra emlékszem, hogy milyen büszkén viseltem Halloween napján a kalózjelmezem, szilvát szedtem a fáról, majd szétszórtam őket a földre, hogy gyakoroljam a kavicsugrást, és hogy a kutyánkkal játszottam a ház előtt. Egy fia emlékem nincs arról, amire a szüleim hónapokig spóroltak és ami a Gyerekek Legáhítottabb Vakációja. A varázslatot én az otthonomban éltem meg: az udvarban, a kertben, a házunkban, a szobámban, a barátaimmal, a könyveimmel és a gondolataimmal.
Ha az életet nagy fanfárral próbáljuk prezentálni, a gyerekek egyre inkább el is várják ezt. De ezzel azt tanítjuk, hogy a varázslat szép csomagolópapírral érkezik és nem az egyszerű dolgokban keresendő. Persze nem káros, ha valaki eseményt szervez, napi szinten bütyköl a gyerekével, drága vakációt biztosít neki. De ha ez nem szívből jön, hanem nyomásra, ideje utánagondolni, hogy mennyire is szükséges ez. Mert a gyerekkor varázslatos lehet pinterest-es ötletek, nyaralások nélkül is. Az igazi varázslatot nem lehet mesterségesen előállítani: ezek patak melletti csendes pillanatokban, a játszótér csúszdáján vagy a a kezdődő élet önfeledt nevetéseiben rejlenek.
Folyton azt halljuk, hogy a gyerekeknek többet kéne mozogni. De az izmoknál még satnyább a képzelőerejük, miközben kétségbeesetten keressük a receptet arra, ami már megvan bennük.
Cantaloupe
Anyósom állandóan mesét nézet a kisfiammal - aztán letagadja...
Most küzdhetek azzal, hogy a nagymama ne bámultasson túl sok mesét az unokájával. Vicc.
Tovább>>>
