A terhességem utolsó heteiben sajnos nem tudtam végre nyugodtan hátradőlni, pihenni és élvezni végre az utolsó pár hetet. Nem, nekem aggódnom kellett mindenféle reális és irreális probléma miatt, azt lestem magamon, hogy miből lehet baj, és hogy normális-e, ha ezt vagy azt érzem vagy nem érzem. Hát amiket éreztem, tuti normális volt, de utólag belátom, én nem!

Nem tudtam elengedni magam, annyi hét aggódás szinte belém nevelte, hogy résen kell lenni, mert biztos lesz valami, és lehetetlen, hogy már simán menjen minden, mert miért is menne PONT VELEM minden rendben?! Ha fájt, az volt  a baj, ha nem fájt, akkor meg az!
Közben meg valóban terhesség lett az áldott állapotból, mert annak ellenére, hogy az utolsó két hétben jóslóim sem voltak és energikus lettem, azért a hasam nőtt rendesen, aludni, enni egyre kevésbé bírtam, az ágyból is inkább reumás bálnaként kászálódtam ki hangos uff-uff közepette, mint szökellő szarvasként. A hormonok tombolásáról nem is beszélve. Mindenkivel veszekedtem, belekötöttem az élő fába is, igazi nyervogós, hisztérikus picsa lettem.

Visszanézve sajnálom, hogy nem tudtam élvezni ezt az időszakot, és bánom azt is, hogy egy terheskép sem készült rólam. Először azért, mert még nem volt akkora hasam, utána meg mert mi van, ha a baba... utána meg nem tudom. Pedig a nagylányommal dömperebb voltam, most csak 7 kilót szedtem fel, teszem hozzá, volt rendesen tartalék, és magam szemében is egész tűrhető voltam az utolsó napig, de nem tudom, miért nem készítettünk hasas fotót.

Aztán egy éjjelen, mikor már félig ülve tudtam csak aludni, és úgy éreztem, szinte kipukkadnak a belső szerveim, és szinte minden levegővételnél a tüdőm nyomódott a torkomban, úgy éreztem, kész, feladom! Nem akarom tovább csinálni, nem bírok ki még egy éjszakát így, szedjék ki a gyereket... aki közben nyomta a csárdást egész éjjel.
Akkor arra gondoltam, hogy aznap ideális lenne a szüléshez, mert a lányok mamánál alszanak, nem kell pesztra hozzájuk, és másnap sokáig csak hármasban lehetnénk az újdonsülttel. Persze most is jött az agresszív kismalac, hogy nekem úgysem sikerül, biztos nem most szülök, már csak azért sem, mert ezt szeretném!

Aztán aznap, mikor felkeltem a borzalmas éjszakából és délután leraktuk a lányokat mamánál, elmentünk bevásárolni. Később, mikor indultunk haza este fél 8 körül, feltűnt, hogy az egész napos fájdalmatlan keményedéseim még mindig tartanak és rendszeresen jönnek. Gondoltam, biztos jóslók. Otthon végre napok óta először tudtam egy jót enni, zabáltam két pofára, mintha fizetnének érte. Két hatalmas extra kolbászos szenya, és két jégkrém. Igazi lightos szülésre felkészítő menü. Ja, még tudtam volna enni ezek után, de nem tettem, mert mintha hányingerem lett volna és a fosás is rám jött, de amolyan emberesen.

Pilláztam nagyokat, mert fürdés után inkább még erősödött a keményedés és már fájt is, majd egy óra múlva még mindig a vécén ülve kezdődött az alhasi csikarás-szurkálás, ami már ismerős volt, és amire 9 hónapot vártam! Akkor már tudtam, hogy az én Brájtim megkezdené földi pályafutását. Olyan boldog voltam, és úgy éreztem, hogy most megváltom majd a világot. Egészen patetikus hangulatba kerültem, de a fosás és a csikarás kibillentett a pátoszból. Ittam szorgosan a málnalevelet és számoltam a fájások közti időt, férjem elaludt, de ötpercenként felriadt, hogy indulunk már, mi van már? Hú, ő még nálam is jobban izgult!

Az egyre gyakoribb szurkálások, mert klasszik görcsnek nem nevezném, letörölték olyan egy óra tájban a vigyort az arcomról, és akkor már vérezni is elkezdtem. Az utolsó két hétben már végig nyitva voltam, sejtettem, hogy nem kell maratoni szülésre készülnöm.

Mikor már 2 és 6 percenként jöttek a fájások (mert az sem jött mindig pontosan), rászántuk magunkat az indulásra, akkor már négykézláb tudtam csak a fájásokat elviselni, de próbáltam segíteni a tágulást azzal, hogy állva maradtam és hatalmas terpeszben és törökülésben ültem, ameddig bírtam.

Kint az utcán madárcsicsergés és napfény fogadott, és a mulatságból hazatérő részeg ifjúság jó hangulatú dalolászása, ez vasárnap reggel volt. Eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt a vasárnap pitymallat engem is így talált, és akkor annyira, de annyira távoli volt, hogy én szülni megyek valaha is. Ha valaki ezt mondta volna, hát én körberöhögöm, ugyanis nem akartam gyereket és a fene tudja, mi változtatta meg a véleményem, de már az az élet távoli nekem és üres, de akkor a nagy esemény előtt jólesett nosztalgiázni. Ez hajnali öt előtt volt nem sokkal. A kórházba érve kezdett inamba szállt a fene nagy bátorságom és megrohantak az emlékek.

Hirtelen élesen emlékeztem minden mozzanatra az előző két szülésemről. Igen, ez volt az  a pont, ahonnan legszívesebben fordultam volna ki a kapun, és baromi szarul esett a felismerés, hogy mi elől is menekülök tulajdonképp? Egy tök elkerülhetetlen dolog elől, ami bárhol utolér, akár a halál, elkerülhetetlen, bármit is csinálok, úgyhogy a legokosabb, ha hagyom magam és elébe megyek a dolgoknak.

A szülésznő egy nagyon jó beszélőkével és humorral megáldott Ursula volt, a doki meg amolyan szórakozott professzor fazon. Először a szülésznő szívhangot nézett, majd a doki vizsgált, akkor már háromujjnyi volt a tágulás. A papírmunkát letudtuk, amire én jobbára négykézláb válaszoltam vagy éppen fetrengtem a linóleumon, közben az ügyeletes sürgette a dokimat, hogy siessen mert mindjárt szülünk. Azt gondoltam, dinka ez, hát mennyit szenvednek egyesek, és még nem is fáj annyira, mint a múltkor, és hol van ez még attól a fájdalomtól, ami volt máskor! Aztán kaptam beöntést, aminek örültem, mert durvábbak lettek a görcsök, amik még így sem voltak sehol az előző szülésekhez képest, de igazából nem volt mit kitakarítania.

A dokim fél hat körül futott be, akkor megvizsgált, és már bő négyujjnyi volt a méhszáj, burkot repesztett és már enyhén éreztem is a székelési ingert. Már vártam a tolófájásokat, mint a Messiást, mert már remegtem, mint a kocsonya, sehogy nem volt jó, fájt a fekvés is, a csípőm majd kettészakadt, és ez a közvetlen kitolás előtti szakasz a legbrutálabb, leggyilkosabb dolog, mikor eladnád az anyádat is, csak hogy vége legyen a fájdalomnak és minden pillanatban készülsz meghalni, és gondolatban szerintem ilyenkor mindenki, még a leglelkesebb is császárért kiált.

Hálát rebegtem, amikor éreztem, hogy a görcs végén nyomnom kell. Igen ám, de doki, szülésznő a közelben nem volt, és tudtam, hogy ez nem az az ijesztgetős tolófájás, amikor vaktában és hasztalan nyomogat az ember, éreztem, hogy van valami a lábam közt szinte.
Férjem elugrasztottam, hogy szóljon már valakinek, én meg próbáltam visszatartani a nyomást és imádkoztam, hogy ne így kelljen szülnöm, mert nem tudom, mit kell csinálni, nem akarom, hogy valami baja legyen babának. Berobogott férj a dokival és Ursulával, lábzsák fel, műtősfiú, csecsemős be, férj hátamat támasztja és adjad neki!

Szemet becsuk, nagy levegőt venni majd nyomni, mintha pisilni, kakilni kéne. És jött a fájás, csináltam, amit mondtak: szem becsuk, levegő, és hallom hogy vezényelnek: lefele nyom, pisi-kaki, pisi-kaki. Akkor ott nem tudom, mi lelt, de majdnem beröhögtem, mert az egész olyan volt, mintha óvodásnak beszélnének szobatisztaságra szoktatás közben. Még egy ilyen nyomás, és hallom, hogy itt a feje, csak ki kéne nyomni, és vártuk a görcsöt, vártuk… csak nem akart jönni. Láttam, hogy a doki és a szülésznő összenéztek, és mintha aggódtak volna, és ekkor kezdtem én is aggódni, eszembe jutott a vákuum az első szülésnél, és hogy a másodiknál is ez volt, abbamaradtak a fájások.

A doki nem tökölt sokat, be a bika oxitocin, utána brutál fájás, nyomás, majd mintha kettészakadnék és tüzes vassal égetnének, hirtelen egy csúszós, meleg valami van a lábam közt, mint egy meleg húscafat. Matatnak a lábam közt, majd hallom a sírást. A hasamra teszik. Csúszós, meleg, csodaszép, az enyém... Ő az, az én kis túlélőm, akit a vérpatak és a görcsök sem tántorítottak el az élettől. Nem fogom fel, mi történik, nem hiszem el!

2013 június 9-én reggel 6 óra 6 perckor született erre a világra az én Milosom. A kórházba érkezés után egy órával. Szegénykém megnyomódott kissé, hatalmas pukli volt a fején, és neki is nyakán volt a zsinór, ami elszorította az arcát, ami két napig fekete színben játszott.
Ebben a kórházban nincs fájdalomcsillapításra lehetőség, igazából nem is volt probléma nekem, viszont jól jött volna a takarításnál és a varrásnál, mert gátmetszés volt. Szóval míg stoppoltak és pucoltak, ugráltam rendesen, mondhatni simán kibírtam röhögés nélkül és próbáltam nem anyázni, amikor a doki kérdezte, hogy tényleg ennyire fáj?

Neve miért lett Milos? Mert a férjem gyomra  a szülőszobáig nem vette be a Sault, neki a Soma volt a favorit, ami persze nekem nem gyere be. Így az első név, ami közös volt, lett a neve: Milos.

Mikor ezt írom, pár óra és öthetes lesz Milos. Tündéri kis pöcsös, eszik-alszik, nézelődik baba, és a héten megajándékozott minket az első tudatos mosollyal és gügyögéssel. Egészséges, igazi túlélő kisbaba ő, órákat el tudnám nézni, és még valahol most sem fogtam fel, hogy itt van, idő kell, míg feldolgozza az ember, és valahogy olyan hihetetlen, hogy egy kis sejtcsomóból lesz az ember legnagyobb boldogsága.

Ezúton szeretném megköszönni mindazoknak, akik bátorítottak, saját történetükkel segítettek, hogy elhiggyem, hogy igenis meg tudjuk csinálni és minden rendben lesz, nagyon sokat segítettetek, köszönjük szépen Nektek!

Minakó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?