Az egész késői babavárás témán végighajózva azért az is felmerült bennem, hogy egy újabb ded érkezése mennyi lemondással jár. A meglévő gyerekeim esetében is rosszul súlyoztam mindig, vagy anya akartam lenni, de nagyon, vagy nő, de baromira. Nehezen tudtam összepárosítani a kettőt, mint amikor rossz töltőt próbálsz beletuszakolni egy jó telefonba. Fehéret a fehérhez, vöröset a feketéhez. Visszagondolva, a szélsőségek vezéreltek, egy túltöltött anyarobot és a megvadult nőszemély között nem volt átmenet.
Baromi jó anyuka voltam, a gyerekekkel telt az egész napom, éjjelem, minden gondolatom. De a három év elteltével, amikor a gyereknek már minden fontos dolog a megfelelő kiszámíthatóságban rögzült, rám jött a harisnyás bárnő hangulat, és fejvesztve kezdtem saját szeksziségemmel foglalkozni. Az anyatejből savanyú író lett, az otthon(sz)ülésből kikapós titkársági ügyintéző, a kisvonatozásból gőzmozdony. A piros filcből lehelt szájnyom. Valahogy hirtelen az egész világ megváltozott. Érezni kezdett minden. Szél kerekedett. Felzúgott. Ringatott még a vállalati lift is, beszélgetésre bírtam a fonnyadozó ládás karalábékat, a postás nem kétszer csengetett, hanem berúgta az ajtót.
Huhh. Ki is ráz a hideg, ahogy visszagondolok. Pardon, elönt a meleg. Na tessék, teljes a káosz.
Az egyik nagy anyasági periódusomnak az lett a vége, hogy egy kirakatban felakasztott sonkától felizgultam az utcabálon, a másiknak pedig az, hogy letépett melltartóban győzködtem egy igazi vikinget a Moszkva tér közepén arról, hogy lopjunk el egy fehér biciklit. Eszement Thai Chi volt mindkettő.
De ennek véget akarok vetni. És amennyiben létezik valami középút-takarékbetétkönyv, akkor én most elkezdem gyűjteni hozzá a bélyegeket. Illetve persze muszáj lesz, hogy beálljon valamiféle nyugalom, mert lassan elmúlik a lehetősége annak, hogy gyereket vállalhassak, öregszik a szemem környéke, és nincs egyetlen papagájom sem. Ráadásul itt van ez a makacs vérzés, meg itt vannak a friss információk, amelyek teljesen szakmai alapon és hidegvérrel jutottak el hozzám, ha nem áll el a vérzés, akkor mint egy kolbászból egy kis darabot, lecsípnek a méhnyakamból és máris minden meg van oldva, mit izgulok, rutin. A kolbászevés népe vagyunk és úgy látszik, a méhnyakaink is ipari termékek, vágóhíd is van, tök mindegy, mi áll a vérzés hátterében, nyissz és a boldog páciens egy nap kötelező megfigyelés után mehet a dolgára, bízva abban, hogy még egy csodás gyereket létre tud hozni, fel tud nevelni, és akinek majd később a kolbászfesztiválon elhízott kakasnyalókát vásárolhat.
Szóval most megint nem a bárnő az erősebb énem, hanem koromnál fogva felerősödött a meglett anya, aki hajlandó lemondani mindenféle Thai Chi gyakorlatokról, úja pelenkáért rohan a közeli dm-be, pontokat gyűjt, cumit választ, és kelekótya szomszédjától ruhákat örököl a picinek. Eszményinek hangzik mindez!
Már csak rám várunk. És egy kis kolbászos műtétre, nem nagy ügy, minden nő átesik rajta, na jó, minden harmadik, olvastam az országos mutatóban. Ez tényleg egy rutinműtét. Ha pedig a vérzés tényleg el is áll tőle és képes leszek arra, hogy előkészítsem a testem egy esetleges várandósságra, hát az maga volna a csoda! Az én koromban.
Mivel a műtétet jó egy hónapra írták ki, keresnem kell valakit, aki némi protekcióval előrébb tudja ezt hozni. Egyszerűen most nincs egy hónapom várni, nagyon izgulok, nagyon hajt a belső erőm, miközben a külső csak fogy, belefonnyadok ebbe a megállíthatatlan vérzésbe, elfáradok és leülök a földre, mint aki a vonatra várt, csak odafagyott egy kietlen és komor budapesti hajnalon.
Na, ezt már nem! Kerítek ismerőst, túlesek a műtéten, amilyen gyorsan csak lehet és gyógyulok kicsit, közben helyére teszem magamban ezt a vagy ilyen vagy olyan fejemet, most végre leszek egyszerre anya és nő is, kiegyensúlyozottan, nem a két szélsőséget megragadva, egy tökéletes, boldog, dundi és vidám idős kismama leszek, mindent megígérek, csak lehessek!
Zizi
