Ezt a hetet egy az egyben azzal töltöttük, hogy újratanuljuk, hogy milyen egy újszülöttel egy légtérben élni, hogy lehet róla a leghatékonyabban gondoskodni.

Sokat segít, hogy van már tapasztalatunk, de igyekszünk nem túl naívak lenni és azt feltételezni, hogy majd a Kicsi is pont olyan lesz, pont úgy fog viselkedni, mint a Nagy – tudjuk, hogy simán előfordulhat mindennek az ellenkezője is, ezért egyelőre megfigyelőállásban vagyunk.

Hétfőn le is töltöttem a legutóbb jól bevált babakövető alkalmazást és elkezdtem feljegyezni a szoptatások időpontját és időtartamát, hogy idővel könnyebben rájöjjünk, hogy mi a babának leginkább megfelelő sorminta.

Ezen a héten úgy tűnik, hogy már többször is 2-3 óránként éhezik meg, két szoptatás között pedig többnyire alszik. Este 7-10 között éberebb, olyankor gyakrabban kér tejet, de ez igazából pont ideális, mert jól megtömi magát mielőtt nyugovóra térünk és legközelebb csak másnap hajnal 1-2 körül kell kelnem szoptatni.

Annyi bizonyos, hogy neki is nagyon erős orális fixációja van, ugyanúgy, mint annó a Nagynak. A saját ujjait is feszt tömi a szájába, extrémebb esetben az egész kis öklét próbálja bekapni, akkor is, ha 20 perccel korábban evett. Ilyenkor újra mellre teszem és ugyan mozog a kis szája, de érzem, hogy nem szív, nem nyel, így ezt egyértelműen a komfort miatt igényli.

Nagyon pici még, ezért most minden ilyen kérésnek teret adok, akkor is, ha negyedóránként játszuk ezt fél napon keresztül – de később valószínűleg ő is fog cumit kapni, mint annó a nővére.

Nekem a szoptatás annyira könnyű és problémamentes, hogy semmi pénzért nem veszélyeztetném a sikerességét azzal, hogy túl korán „rászoktatom” a cumira, de ha már egy kicsit nagyobb lesz és szépen hozzászokott az ilyenforma étkezéshez, akkor nem vagyok ellene, hogy megkönnyítsem a saját dolgomat.

Ehhez a túlzott igénybevételhez sajnos még nem szoktak hozzá a melleim, még mindig látom az összes csillagot, amikor a baba felcsatlakozik, de minden nappal egyre jobb a dolog, bízom benne, hogy a következő írásomban már arról számolhatok be, hogy elmúlt ez a diszkomfort és olyan kemények a mellbimbóim, mint Tarzan sarka.

Erre az átmeneti időszakra kifejlesztettem egy remek módszert, hogy zuhanyzás után még véletlenül se érjek hozzá a sajgó mellkasomhoz az érdes anyagú törölközővel.

Amikor kész vagyok, akkor közel 90 fokos szögben előredőlök, így remekül meg tudom törölgetni a karjaimat a melleimtől jó távol, a mellkasomat pedig nemes egyszerűséggel megvárom, amíg magától megszárad. Túl kockázatos a törölközőt olyan közel használni a szétcsócsált mellbimbókhoz.

Kenegetem őket bőszen lanolinnal, de ettől meg a gyereknek minden szoptatás után úgy csillog körbe a szája, mintha nem is anyatejjel, hanem csülkös pacallal etetném.

Sebaj, ez is elmúlik egyszer.

Egyébként – le is kopogom – eddig minden nagyon zökkenőmentesen megy. Nagyon meghitt és nyugalmas minden együtt töltött nap, én pedig minden pillanatban egyre szebbnek látom a babámat.

Annyira látványos, ahogy fokozatosan simul ki a kis arca a szülés után és jelennek meg az első kis hurkák a kezein és a lábain. Fogom a karomban és csak gyönyörködöm benne, memorizálom az összes kis testrészét: a formás füleit, a türcsi kis orrát, a csücsöri száját, a világító kék, kissé mongoloid szemeit, amik pont ugyanolyanok, mint a nővéréé és az enyém, és amikkel olyan bölcsen, olyan szeretettel tud rám nézni, hogy az egész világot odaadnám a boldogságáért.

A lányok egyébként – néhány apró különbséget leszámítva – nagyon egyformák (lásd a mellékelt képet). Amikor a Kicsire olyan ruhadarabot adok, amit már a Nagy is hordott, sokszor olyan deja vu kerít a hatalmába, hogy szinte látom a szemeim előtt, amikor a nagyobbik lányom volt ennyire pici és gondolatban újraélem azokat a heteket-hónapokat, amikor még csak ismerkedtem az anyasággal.

Ha őszinte akarok lenni, akkor egy kicsit így másodjára is furcsa a dolog. Ki gondolta volna, hogy 3 év ennyit számít két gyerek között?

Teljesen szokatlan például a babakocsit tolni. A Nagy nem volt hajlandó beleülni onnantól kezdve, hogy megtanult járni, így több, mint két éve nem használtuk már az esernyőkocsit sem – most nagyon bizarr, hogy ez a módja a gyalogos közlekedésnek.

Fura az is, hogy az elmúlt 3 évben teljesen ráhangolódtam a barbár háromévesemre – arra, hogy rá állandóan figyelni kell, folyamatosan jön-megy, ficereg – most szinte emlékeztetnem kell magamat, hogy az 5 napos Kicsit elég jó eséllyel fogom ott találni, ahová letettem.

Most, a gyermekágyi időszakban azért jóval lassabban éljük az életünket, mint egyébként és leginkább arra koncentrálunk, hogy tudjak eleget pihenni, amíg teljesen felépülök a szülés után.

A férjemnek lett egy szolid PTSD-je ettől az egész napos, nehéz vajúdástól; nagyon megijedt, hogy valami bajunk lesz, így most a széltől is óv, semmit nem enged itthon csinálni. Mos-vasal, főz, takarít, engem pedig szigorúan pihenésre ítélt.

Nem mondom, jól esik, hogy ennyire vigyáz rám, de néha azért már túlzásba viszi a dolgot. Kedden reggel szóltam neki, hogy figyeljen egy kicsit a babára, amíg elmegyek zuhanyozni, erre képes volt azt mondani, hogy „jó, de ne járkálj sokat a zuhany alatt”.

Öö..oké? Ez volt az a pont, amikor mondtam neki, hogy nem vagyok végstádiumú rákbeteg, de néha már úgy érzem, mintha az lennék, annyira túltolja ezt az őrmesterséget. Hálás vagyok érte meg minden, de itt vagyunk, jól vagyunk, nincs szükség rá, hogy szinte szó szerint a tenyerén hordozzon. Pláne úgy, hogy tudja, hogy én nem bírom a tehetetlenséget, nyomorultul érzem magam, ha semmi hasznosat nem csinálhatok.

Szerencsére ezek után kicsit visszább vett a dologból és én is megígértem, hogy nem fogom túlhajtani magam, semmi megterhelőt nem fogok csinálni.

A családi dinamika is szépen alakul, igyekszünk a férjemmel szülőként is megtalálni az ideális egyensúlyt, valamint az új, négyszemélyes berendezkedést is próbáljuk tökélyre fejleszteni.

Egyelőre az oszd meg és uralkodj elvét követjük, elosztottuk a gyerekeket egymás között, hogy könnyebben tudjuk menedzselni őket. Még jó, hogy csak ketten vannak, így nincsenek túlerőben.

Nem kellett sokat gondolkodnunk, hogy ki-melyiket fogja intézni, a Kicsi a szoptatás miatt annyira rám van utalva, hogy mindannyiunknak egyszerűbb, ha apa a Nagyot koordinálja.

Ráadásul a férjem fél a köldökcsonktól. Na nem magától a lifegő bőrtől, hanem attól, hogy véletlenül a lapát kezeivel valamit rosszul csinál és megsérti, mielőtt teljesen begyógyulna. Nagyon szívesen takarít hányást, hasmenést, biliztet, büfiztet, de pelenkázni nem hajlandó, amíg le nem esett a Kicsi köldökcsonkja.

A gyerekek felosztása főleg az éjszakákat érinti: az egyszerűség kedvéért mind a ketten fogtunk egy csemetét és kettesével, párban alszunk velük. A férjem a Naggyal kempingezik a nappaliban a kihúzható óriáskanapén, én pedig a Kicsivel beköltöztem a keltetőbe, lánykori nevén a hálószobába.

Én nem vagyok annak a híve, hogy ha éjjel ébred a baba, akkor a szent egyenlőség jegyében álljuk körül mindannyian; bőven elég, ha az egyikünk intézi a dolgot, amíg a másik pihen. Mivel szoptatok, így ez most értelemszerűen rám marad, viszont a férjem 100%-ban bevállalta a Nagy éjjeli őrjáratát és így legalább ő sem érzi mellőzve magát a kisbaba mellett, neki is van kirendelt alvópajtija.

Egyébként sem az a békés, nyugalmasan, egy helyben szuszogó kölök, így a férjem sem panaszkodhat, hogy túlalussza magát éjszakánként.

Azért igyekszem arra is odafigyelni, hogy ugyan a Nagy most az apjával tölt több időt, de ettől függetlenül ne hiányolja az anyját sem.

A héten minden napra szerveztem valami közös programot, amit kettesben tudunk csinálni, hogy ne érezze úgy, hogy kiesett a kosárból, mert most csak a babával foglalkozom.

Olvastunk a takaró alatt zseblámpával, fűztünk gyöngyöt, csináltunk együtt gyümölcsös jégkrémet és kézműveskedtünk is. Egy ideje mindig félreteszem a megüresedett wc papír gurigákat, most azt találtuk ki, hogy ezekből kreálunk különféle állatokat.

Ő mindenképpen szeretett volna egyet a babának is csinálni, meg is kérdeztem tőle, hogy mégis milyen állatot készítsünk a Kicsinek. Gondolkodás nélkül vágta rá, hogy: „elefántot, mert Janka annyit kakil, mint egy elefánt!”

Továbbra sincs semmi jele, hogy zavarná a baba jelenléte, vagy úgy érezné, hogy ő a háttérbe szorult azzal, hogy testvére született.

Mindenben részt akar venni a Kicsi körül, egy pelenkát nem lehet kicserélni anélkül, hogy ő ott pipiskedne a kis székén és adogatná az összes szükséges felszerelést.

Figyeli a baba összes rezdülését és ha látja, hogy valami zavarja, akkor gyengéden simogatja a feje búbját, miközben suttogja neki, hogy „minden rendben lesz!”

Ezen a héten az „etetést” is felvette a repertoárjába. Most már tudja, hogy a baba csak tejet iszik anya cicijéből, ezért ebben a tevékenységben is igyekszik a lehető legjobban részt venni. Ha nekiülök a szoptatásnak, akkor rögtön odakucorodik mellém, kapcsolja le rólam a melltartót, majd „segít” a Kicsi szájába adni a mellem. Utána pedig büszkén bejelenti, hogy ő „megetette a babát” és türelmesen várja, amíg megköszönöm a segítségét.

A baba körüli segédkezés egyébként az önállóságát is tovább fejlesztette, egyre több mindent csinál meg az elejétől a végéig egyedül.

A mosdólátogatásoknál már egyáltalán nem igényli a támogatásunkat, nagyon ügyesen intézi magában a dolgot – levetkőzésestől, felöltözésestől, kézmosásostól.

A héten az egyik délután azt is megjegyezte, hogy „egész nap jól viselkedtem, szót fogadtam anyának és apának, ezért adok magamnak egy markolós matricát!”

A férjemmel mi csak egymásra néztünk, szótlanul megállapítottuk, hogy a szülői küldetésünk nála ezennel véget ért, eltanulta a gyerek az összes trükköt, innentől kezdve neveli saját magát.

Csütörtökön délelőtt a hozzánk tartozó védőnő is meglátogatott minket. Itt a terhesség során nincs védőnői utánkövetés, csak a baba születése után jönnek pár alkalommal látogatóba, hogy segítsenek az újszülött körüli teendőkben és szemmel tartsák a fejlődését, mielőtt a körzeti gyerekorvos először látná egy hónapos korában.

Nem lepett meg, hogy új védőnőt kaptunk a kerületünkbe, az előző már akkor is nagyon idős volt, amikor a nagylányomhoz jött látogatóba, számíthattunk rá, hogy ő időközben nyugdíjba ment.

Az új patronažna sestra egy fiatal, negyven körüli nő, aki nem mellesleg 12 évet húzott le a város legnagyobb koraszülött intenzív osztályán.

Amikor ezt meghallottam, akkor az jutott eszembe, hogy SOLD!

Aki ilyen tapasztalatokkal lesz védőnő, annak biztosan meg fogom fogadni a tanácsait.

A babát látva nem volt sok hozzáfűznivalója az eddigi ténykedéseinkhez, szépen fejlődik, már 300 grammot hízott a kórházi elbocsájtás óta eltelt 5 napban és időközben a köldökcsonkja is leesett.

Maximálisan elégedett voltam vele, nagyon segítőkész és külön szuper, hogy itt lakik pár percre tőlünk – fel is ajánlotta, hogy keressük bátran, bármilyen időpontban, ha kérdésünk van, vagy csak bizonytalanok vagyunk valamiben.

Segítségre nem igazán van szükségünk, így legközelebb csak egy hét múlva, csütörtökön találkozunk, hogy ismét megmérjük, hogy mennyi plusz súlyt szedett magára a baba az elmúlt 7 nap alatt.

Janka hurkáit és újdonsült tokáját látva biztos vagyok benne, hogy a következő mázsáláson már 4 kiló feletti számokat fog mutatni a mérleg!

Rajtunk nem múlik a dolog!

Salty