A történet teljes mértékben kitalált, szerencsére senkivel sem történt meg ez a tragédia, de bárkivel megtörténhet. A célom ezzel a történettel figyelemfelhívás az oxigénhiánnyal született újszülöttekre, és a tiszteletem kifejezése azoknak a kiváló szakembereknek, – akik, ahogy nem is olyan régen írtam: a valóságos mennyből az angyalok – és a mentésben és az újszülött ellátásban dolgoznak.
Az eredeti tervektől eltérően, az olvasók kérésére az írás további részeit egyben közöljük le.
3. rész
A neonatális intenzív osztályhoz vezető liftben
A harmadik – felnőtt – mentő, ami a klinikára kanyarodott, az édesapát hozza. Az apa nem szenvedett súlyos sérüléseket, de az ő kivizsgálása is kórházi körülményeket igényel. Sokkos állapotban van, de megkérte a mentősöket, hogy még egy kicsi időt tölthessen a gyermekei mellett. A mentőn dolgozókat is megrázta az eset, ritkán hívják ilyen tragikus balesethez őket. Elkísérik az édesapát a gyermekkórházba, majd tovább fogják szállítani kivizsgálásra. Együtt indulnak el lifttel az osztály felé: Ádám apukájával, az inkubátorral és felszereléseivel, a két mentőorvossal és ápolóval és a gépkocsivezetőkkel.
Ádám gyakorlatilag halott volt, amikor megszületett, de sikerült a helyszínen újraéleszteni. A szállítás alatt sajnos nem javultak az értékei, még mindig életveszélyes állapotban van. Mindenki beszáll a liftbe, az ajtók záródnak, irány az emelet. Ebben a pillanatban hirtelen a baba pulzusa és a szaturációja is csökken.
- Ajjaj, ne csináld ezt, kisbaba! – kiált a gyermekmentő orvos.
- Mi történt? – kérdezi az apuka.
A lift emelkedik, és a monitor nagyon hangosan, már-már idegesítően sípol. Nincs szívhang, lapos a görbe, és olyan húsz körüli a szaturáció. A lift megérkezik az emeletre, amikor a gyermekorvos azt mondja:
- Nem tudunk kiszállni! Mellkaskompressziót fogok végezni, és adjunk neki még adrenalint! Az úriemberek közül valaki legyen, szíves tartsa a liftet, nehogy mozgásba kerüljünk!
- Édesapa! – élesen hasít a szó, életében először hívják őt így – Megkérném, hogy szálljon ki a gépkocsivezetővel, nekünk most muszáj jobban hozzáférni a kicsihez.
Emberfeletti küzdelem zajlik a liftben. Máskor egyszerű begurulni a 30 méterre lévő osztályig, de ez most nagyon kockázatos. A mellkaskompresszióknak hatékonynak kell lennie a sikeres újraélesztéshez. Álló helyzetben jobban lehet koncentrálni a kézmozdulatokra.
– Egy és két és há… egy és két és há… gyerünk!
Neonatális intenzív osztály
Éva nagyon cuki csaj. Megmérem: 2450 g a súlya, 48 cm hosszú, a fejkörfogata 31 cm, a mellkörfogata 32 cm. Hamvas fehér bőre van, apró, pici szőke hajacskája és formás alakja. Lerajzolom őt pálcikaemberként mosolygósan, masnis fürtökkel, azért, hogy amikor majd megmérem minden végtagján a vérnyomását, tudjam, melyik érték hova tartozik. Fáj a szívem, amikor abba a szép kis fejébe bele kell szúrni az EEG elektródákat, amik nagyon fontos információt adnak arról, hogy mennyire lesz majd okos. Csak remélni tudom, hogy nemcsak szép, hanem okos is. Rárakom a pulzus- és szaturációmérőt, az EKG tappancsokat a mellkasára, és a popsijába teszem a folyamatosan mérő hőmérőt. 33,5°C a hője, ami a legoptimálisabb az újszülöttkori hypotermiás (hűtéses) kezeléshez.
Legjobb tudásom szerint a hypotermiás kezelés egy olyan eljárás, ami bizonyítottan csökkenti az oxigénhiány okozta agykárosodás mértékét, és javítja az újszülött esélyeit a túlélésre és a normális életre.
Márpedig Évi – már becézem is – és a testvére oxigénhiánnyal született, ezért a legmagasabb szintű ellátásban kell részesíteni őket.
Az én szerencsémre Évi a mentőben kapott VUK-ot (köldök kanül), amin keresztül kapja az infúziót, nekünk most ezzel nem kell bíbelődni. Könnyedén le tudom belőle venni a kötelező laborvizsgálatokhoz szükséges vért. Az orvos kitölti az észlelőlapot, és én már készíthetem is össze a gyógyszereit.
Épp indulok a gyógyszerelő pult felé, amikor látom, hogy a kolléganőm bekísér egy magas, jó kiállású szőkésbarna hajú férfit, akinek véres a ruhája és gézkötés van a fején. Sápadt arcú, véres ruhás mentős kollégák követik őket. Mindenkin ott a kötelező lábzsák és a védőköpeny.
- Ő az apuka – súgnak össze a lányok.
Az orvos bekíséri őt a kórterembe a lányához. Elmondja neki, milyen állapotban van most, és mire lehet számítani a közeljövőben az állapotával kapcsolatban. Ez idő alatt elkészülök a gyógyszerekkel és infúziókkal. Bemutatkozunk egymásnak. Elkérem a telefonszámát, ha bármi történne, tudjuk értesíteni. Megadom neki a mi elérhetőségünket, amin ő tud majd érdeklődni. Formális, de fontos dolgok ezek.
Az a nagy ember, csak áll az inkubátor mellett, és mereven nézi a gyermekét. Nem hiszi el a történteket.
- Meg szeretné simogatni? – kérdezem.
- Meg lehet?- néz rám csodálkozva.
- Igen, csak előtte legyen szíves, mossa meg a kezét! – válaszolom.
Fertőtlenítős szappannal az édesapa lemosta az összes rátapadt vért a kezéről. Megtisztult, és most elkezdődik valami új.
Segítek neki, megmutatom, hol tudja megsimogatni. Tanúja vagyok az első érintésnek és a mosolynak, ami ezzel jár. Régóta várt már erre a pillanatra. Milliószor elképzelte, milyen lesz, de soha nem gondolt arra, hogy ezt most így, ilyen körülmények között fogja megtenni.
Amíg simogatta a kislánya hideg lábát – furcsa érzés megérinteni valakit, aki hideg – halljuk, hogy nyílik a bejárati ajtó. Megérkeztek Ádámmal.
Meghallgatjuk az előzményeket:
„Első gondozott ikerterhességből, autóbaleset miatt 38. héten post mortem helyszíni császárral született 0/1/1-es Apgarral „B” ikerként. Komplex újraélesztést igényelt, amit a liftben meg kellett ismételni. Instabilak a paraméterei. Hypotermiás kezelést indítottunk. Intubáltuk és keringéstámogatást indítottunk.”
Az apa könnyes szemmel hallgatja az átadást. A kolléganőm intézi a kisfiú felvételét, akinek lassacskán sikerül stabilizálni az állapotát. Őt is megsimogatja az apa, aztán a mentős kollégák szólnak neki, hogy ideje neki is kórházba mennie.
Búcsúzzon el!
Most találkozott velük először, és máris búcsúznia kell. Ráadásul, lehet, hogy örökre, mert súlyos életveszélyes állapotban van mindkét gyermeke. Felfoghatatlan, kibírhatatlan érzés lehet ez, de nekünk, szakembereknek, ebbe most nem szabad belegondolni. Arra kell koncentrálni, hogy mindenben segíteni tudjuk őket.
Az édesapa mielőtt elmegy, még egyszer megáll az ajtóban, jobbra és balra tekint, a gyermekekre, aztán távozik.
Nem felejtem el ezt a tekintetet.
Folyamatosan, legjobb tudásunk szerint, egymást segítve dolgozunk hajnalig. Fél hatra sikerül mindkét gyermeket stabil állapotba hozni, és elvégezni az összes szükséges vizsgálatot. Már nem csilingel egyik monitor sem. Mehetek ellátni a másik két babámat, akik átaludták az eseményeket. Sajnos ezen az éjszakán nincs több idő hóesést nézni.
Háromnegyed hétkor jön a váltás. Mi tisztességgel elvégeztük a munkánkat. Újra csönd honol az osztályon. Nagyobb csönd, mint ami szokott lenni.
Vidáman és frissen, boldog karácsonyt kívánva jönnek a nappalosok, akik semmit sem tudnak az éjszakai szörnyűségről. Látják rajtunk, hogy valami nincs rendben. Nem beszélgetünk egymással, csak nézünk magunk elé. Próbáljuk felfogni a felfoghatatlant.
- Mi történt? – kérdezik furcsállva.
- Gyere, elmondom, miközben átadom a kislányt – válaszolom.
Úton hazafelé
Egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak erre a már-már hihetetlennek tűnő történetre. Ilyenkor átértékelem a fontos dolgokat az életben. Első dolgom otthon megölelni a szeretteimet, kicsit szorosabban, mint egyébként.
Három nappal később, a neonatális intenzív osztályon
Ünnepek utáni nappalos műszakban dolgozom az akut részen. Én kapom az azóta már felmelegített ikerpárt. Én úgyis ismerem őket.
Évi szerencsére jól van, sikerült egyre javuló paraméterekkel átvészelnie az elmúlt napokat. Ádám életéért viszont továbbra is keményen kell küzdeni. A gépek folyamatosan riasztanak. Már öt infúziós pumpában mennek neki a gyógyszerek, és a lélegeztetőgépet is magas paraméterekre kellett beállítani. Mindenből a legtöbbet és a legjobbat kapja, ő most a legbetegebb a neonatális intenzív osztályon. Az EEG monitoron az a lapos sáv látszik, ami az elején is volt, nincs javulás. Az orvosok agyi MR vizsgálat mellett döntenek, ami pontosabb információkat ad arról, mi is történik valójában ezeknek az apróságoknak a buksijában. Ezért elő kell készülnöm a szállításukra. A fejükben lévő éles EEG elektródákat az MR vizsgálat előtt végre kivehetjük, így már barátságosabban néznek ki. Egymás után hozzák és viszik őket. Szerencsére az állapotuk nem rosszabbodik a vizsgálat alatt.
Nagyon érzékenyek ők ilyenkor, minden velük végzett mozdulatnak tudatosnak kell lennie.
Az édesapát ma engedik ki a kórházból, ide vezet majd az első útja. Eddig minden nap háromszor érdeklődött telefonon, tudja, milyen állapotban vannak a babák, de szeretne mellettük lenni. Szépen felöltözve – talpig feketében – délután négykor jön látogatni. Újra el kell neki mondani a látogatás szabályait, mert ezekre nem emlékszik a sokkhatás miatt. Kezet mos és óvatosan megérinti először a kislányt, majd újabb kézmosás után a kisfiút.
Szigorú a higiénés szabály, mert fontos, hogy ne vigyünk át a bacikat egyik babáról a másikra.
Hatalmas kezeivel nagyon gyengéden érinti meg az újszülötteket. A kisujján ott van egy női karikagyűrű.
Anyáé…
Volt…
Ádámmal távolságtartóbb, tudja, hogy ő nagyon rossz állapotban van, ezért szeretne is a kezelőorvossal beszélni. Hozok két széket, és bezárom az ajtót. Hosszú, tartalmas és bizalmas beszélgetés ez, talán egy orvos legnehezebb feladata. Az MR igazolta, hogy Ádám agyhalál állapotában van. Ahogy a kedvenc költőm, Kosztolányi Dezső írja, a Halotti beszédében:
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.”
Ez azt jelenti, hogy az orvostudomány jelenlegi állása szerint nem tudunk többet tenni az életéért. Gyakorlatilag csak a gépek tartják őt életben. El kell búcsúzni tőle.
- Szeretné ölbe venni? – kérdezem.
Közel teszem a széket az inkubátorhoz, kis kék takaróval pólyába csomagolom, és a kezébe adom. Az ajtót becsukom, és csak távolról figyelem őket. A központi monitorról úgyis látom az aktuális paramétereket, így meg lehet teremteni az intim pillanatot, amikor apa kezében fogja a fiát.
Később bemegyek, és megkérdezem:
- Tehetek-e érte még valamit?
- Esetleg lehetne-e papot hívni, hogy még a halál bekövetkezte előtt meg legyen keresztelve? – kérdezi bátortalanul.
- Természetesen, ennek nincs semmi akadálya – mondom.
Este hatkor, mikor már a műszak vége felé közeledünk, csönget a pap. Bevezetem a kórterembe, tőle is megkérdezem, miben segítsek.
- Szükség volna szentelt vízre – mondja nemes egyszerűséggel.
- Uh, az nem lesz egyszerű – válaszolom látható meglepődéssel.
- Egy kis edény csapvíz megteszi, majd a többit én megoldom – mondja.
- Jó rendben, hozom – válaszolom.
Kis edénykét keresek az osztályon. Sokféle eszköz van itt, de mibe tegyük a szentelt vizet? Ilyet nem tanítanak a főiskolán. Vesetál? Ó, az nem jó.
- Tessék, ez jó lesz! – nyom a kezembe egy kis peremű kávéscsészét a kolléganőm.
Ez a professzor úr kávéscsészéje, minden reggel ebből kávézik. Nem baj, legalább meg lesz szentelve neki, ő is egy szent ember.
Megtöltöm csapvízzel a kávéscsészét, és odaadom az atyának, aki megáldja a vizet és a gyermeket. Magasztos pillanatokkal ér véget a műszakom
Két nappal később, a neonatális intenzív osztályon
Újra nappalos műszak. Reggel még kicsit fáradtan ásítozva lépek be. Ott van Évi, akit sikerült levenni a lélegeztetőgépről, és mellette két másfajta inkubátorban két koraszülött baba.
- Ádám? – kérdezem.
- Tegnap elment…– mondta szomorúan a kolléganőm.
- Sajnálom…
Talán jobb is, hogy nem voltam itt akkor. Lelkileg nagyon nehéz végignézni egy gyermek halálát. Nagy erő kell ahhoz, hogy a halál után is, a végtisztességet megadva gondosan ápoljuk a babát. Csináltam már, de örülök, hogy Ádámnál ebből kimaradtam.
Évi viszont sokkal jobban van. Nyitogatja a szemét és a száját. Nincs szüksége már olyan sok gyógyszerre. Most sokkal cukibb, mint amikor a születése után láttam. Már olyan babás.
- Apa jön hozzád délután, jó? – mondogatom neki.
Minden nap jön az édesapja, és anyja helyett anyja ennek a kislánynak. Ma is fogunk kenguruzni.
Apa meztelen mellkasára tesszük a babát. Ebben a sajnálatosan csonkává vált családban ez különösen fontos.
Az első MR vizsgálat Évinél nem mutatott nagyon súlyos agykárosodást, de semmit sem lehet biztosra mondani. Eleinte minden nagyon nehéz. Mindenért jobban meg kell küzdeni. Csak idővel fogjuk megtudni, valójában mi is lesz vele. Nagyon sok akadályon kell majd még átmenniük nekik, kettőjüknek.
Egy ponton túl ez már nem a neonatális intenzív osztály feladatköre. Ilyenkor mennek el korai fejlesztésre, különböző gyógytornákra, rehabilitációs osztályokra. Felkeresik az oxigénhiányos babákkal foglalkozó alapítványt. Sokszor nem is tudjuk, mi lesz egy babával, csak reméljük a legjobbakat.
Hét évvel később
December 24-én megint éjszakás vagyok. Nyugodt és békés ügyelet szerencsére. Hajnali két órakor csöngetnek az ajtón. Egy mentős ruhában lévő magas férfi áll az ajtóban papírokkal a kezében. Ismerős arc. Évi apukája. Minden karácsonykor eljön az osztályra. Önkéntes mentősként dolgozik, mert a baleset után úgy érezte, hogy valamilyen formán neki is meg kell hálálnia másoknak azt a sok segítséget, amit ő kapott annak idején. Elmondja, hogy még egyszer köszöni mindazoknak, akik azon az éjszakán segítettek neki. Mentősöknek, tűzoltóknak, rendőröknek, felnőtt- és gyermekorvosoknak és ápolóknak, a nagy csapatnak.
Az angyalok csapatának!
Mosolyogva meséli, hogy pár hónap múlva kisfia fog születni. Szerelmes lett az egyik fejlesztő pedagógusba. Látom a kezén az új – már csak egy darab – fényes karikagyűrűt. Boldognak tűnik.
Ajándékot is hozott. Egy fényképet Éviről, és egy rajzot, amit Évi készített nekünk az iskolában. Az édesapa büszkén meséli, hogy a lánya minden lemaradás nélkül iskolába mehetett, ahol megállja a helyét.
A papíron egy szép, szőke hosszú hajú kislány látszik – pont, mint a fényképen -, aki egy táblát tart a kezében, melyre gyermek kézírással van írva:
Köszönöm!
Könnybe lábadt a szemem, azt éreztem: megérte dolgozni.
Csaba Zsuzsanna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
