19. hét
Az előző posztot húsvét előtt hagytam abba, ezért a négynapos hétvégével folytatom. Nem tudom, kinél hogy szokott lenni, nálunk amióta a lányom megszületett, minden második nagy ünnep betegséggel telik el. Volt már hányás-hasmenés, nagy lázzal járó betegeskedés, utazás-elhalasztás. Ez a húsvét pont beleesett ebbe a bűvös körbe. Lányomnak már egész héten folyt az orra, semmi jelentős, még az átlátszó szutyi, amiért nem szólnak a bölcsiben, de azért jelzi nekünk, hogy ebből betegség lesz, ha nem javul. Mégsem ő lett először beteg, hanem a férjem, aki péntek este fájlalta először a torkát, aztán szombatra még inkább, hogy vasárnapra szokás szerint az a kiállhatatlan fajta beteg legyen, akivel nem tudsz jót tenni. Lányunk szintén köhögni kezdett az egyre súlyosbodó orrfújás mellé – ebben hibás vagyok, a bolond április időjárásban nem mindig találtam el, hogy hogyan öltöztessem fel, volt, amikor valószínűleg megfújta a szél, volt, amikor meg kiizzadt a rétegek alatt. És persze én se maradhattam ki, bár én csak enyhe torokfájást éreztem, se lázam, se fejfájásom nem volt.
Ezért a következő hétre a döntés az volt, hogy nagyrészt a férjem vigyáz a lányra, akit kedd reggel az orvos sem engedett bölcsibe, én egy napot kiveszek, illetve pénteken fél napot dolgozom, így akkor is be tudok segíteni. Többet otthon maradni nem tudok, mert jelenleg úszom a munkában, és fogalmam sincs róla, mikor sikerül végre utolérnem magam. És sajnos a munkám jellegéből kifolyólag rövid távon senki nem csinálhatja meg helyettem, ha majd elmegyek tartós táppénzre, akkor jelölhetik ki azokat, akik átveszik a feladataimat. Mindegy, két hónap van vissza terveim szerint, azt megpróbálom túlélni, remélem a lány sem fog most már nyárig sokat betegeskedni. Meg remélem, hogy a gondolkodásom sem fog tovább tompulni, ugyanis meggyőződésem, hogy a gyermekeim nemcsak tápanyagot, de agysejteket is szívnak el tőlem (vagy csak korán kezdek meghülyülni).
Így továbbra is húzódik a békésen sugárzó arccal ülök, pocaksimizek és mosolygok mindenkire állapot, de egyébként nem panaszkodhatom. Tünetek elmúltak, poci növöget (a kép minőségéért elnézést, Tündének ígértem, hogy készítek egyet, és persze elfelejtettem, ezért az utolsó pillanatban rögtönöztem), sikerült az elmúlt három hétben csak egy kilót felszednem magamra, baba lelkes ficánkolását pedig nagyrészt érzem (szerencsére ez még nem az a borda-kiütős, hólyagot-boxolós, sarokkal-anya-hasát-kitolós mozgás), és az előző terhességem kedvenc melléktünete, a kevésbé zsírosodó haj is jelen van.
Úgyhogy továbbra is a legizgalmasabb terhesnaplók versenyének hátsó szekciójában kullogok, de nekem azért maradt egy izgalmas kérdés még, a kérdés, amely közvetlenül a hány hetes terhes vagy kérdés után hangzik el: kisfiú vagy kislány lapul-e a pocakban. Erre kérdésre még nem tudjuk a választ. Utoljára a 12. héten volt ultrahang, ott még nem látszott, legközelebb pedig május elejére kaptam időpontot a 18-20. heti genetikai ultrahangra. Mivel érzem a baba mocorgását, ezért nem kértem külön ultrahangot ebben az időszakban plusz pénzért (igen, drága a magándokim, és még külön pénzt is felszámol érte, viszont ő műtött legutóbb és megbízom benne, ezért nem váltok). Emiatt viszont maradt a kérdés és a találgatás, és persze a kedvenc kérdésem másoktól: ugye fiút akartok?
Ha őszinte akarok lenni, nekem tényleg teljesen mindegy, hogy milyen nemű lesz a gyerek. Mindig is vágytam egy lányra, megkaptam a sorstól, ezért most már nekem bármit hozhat. Viszont tudom, hogy a férjem meg ugyanúgy vágyik egy kisfiúra, ahogy én egy lányra, ezért örülnék, ha most egy kisfiú érkezne hozzánk. Férjemnek nem volt túl jó a gyerekkora, elváltak a szülei, kamaszkorára már rossz kapcsolata volt az apjával, és a mai napig emlegeti, hogy érzi, hogy nem volt férfi minta előtte, túlságosan is nőies lett bizonyos dolgokban. Tudom, hogy ez a fő oka annak, hogy szeretne egy kisfiút, mert szeretné megadni mindazt neki, amit ő nem kaphatott meg gyerekkorában. És egy szőke, kék szemű, a dolgokban elmerülő, merengő, kicsit csöndes kisfiút én is nagyon el tudnék képzelni nálunk.
De ha a családom nőágából indulok ki, akkor nincs túl sok esély fiúra, egy szem unokaöcsém kívül nálunk csak lányok születnek. Persze, tudom, hogy ez nem így működik, de még mindig nagyobb esélyt látok arra, hogy lányunk lesz, minthogy egy fiú érkezzen hozzánk. És ha az előző terhességből indulok ki, akkor lehet, hogy eleve sokáig kell várnunk, mire a kérdésre választ kapunk, mivel Hajni kizárólag a 32. héten volt hajlandó igazán megmutatni magát, addig azért mondták rá, hogy lány, mert ha fiú lenne, valahol valaminek azért a zárt lábak mellett is látszódnia kellene. Hamarosan úgyis kiderül, hogy ki is lapul odabenn, addig pedig a családban továbbra is megtehetik tétjeiket a gyerek nemével kapcsolatban.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
