Igyekszem röviden leírni azt, amit talán hetekig is mesélnék. Sokszor úgy áradna belőlem a szó, ahogyan néha a könnyeim áradnak. Két év hosszú idő. Elviselhetetlenül hosszú.
Csodás férjem van, ő vetette fel a babaprojektet. Több mint két évvel ezelőtt. Szárnyaltam a boldogságtól, az anyaság gondolatától. Minden rózsaszín volt. Jó munkahelyek, elfogadható fizetéssel, kellemes albérlet (nem is vágytunk saját lakásra a jelenlegi hitelfeltételek miatt), harmonikus boldog párkapcsolat, csodás esküvő. Mi kell még? A baba, és az én tündérmesémhez ennyi elég is. Illetve elég lett volna.
Tíz hónap kimaradt menstruáció, az sztk-ban eltöltött fölösleges órák, hosszú várakozások, idegesítő kétperces vizsgálatok, nemtörődöm orvosok, elkeseredés, magánklinika, PCOS, hipofízis adenóma magas prolaktint okozva, diéta, mozgás, gyógyszerek. Szavakkal ilyen röviden el lehet mesélni az elmúlt két év történéseit. Talán sokaknak tényleg ennyi. Kívülről ezt látni. Viszont ami itt van belül, bennem, abból könyvet lehetne írni. Valaki azt mondta, önsajnálat, hiszti. Lehet, de nekem személyes tragédia. Csak szeretném kiírni magamból, elmondani a világnak a dühömet és a fájdalmamat. Beleégett az egy csík a szemembe.
Olyan ostoba voltam, minden egyes menstruáció kimaradásnál, amit a betegségek okoztak, a saját szervezetem csapott be. Annyira terhes akartam lenni, hogy minden alkalommal elhittem, most az vagyok. Az első tesztembe a férjemet is bevontam, csillogó szemmel vártuk az eredményt, miközben elméletben már berendeztük a babaszobát. Negatív lett. Visszagondolok rá, még most is szívfacsaró élmény. Azóta nem vonom be a férjemet. Ő tartja magát, és tartja bennem a lelket, nem akarom, hogy akkor lásson, amikor tesztelek. Nem akarom, hogy lássa azt a fájdalmat, amit érzek a sikertelenség miatt. Mindent megtesz, hogy segítsen, de nem tud. Ezért megóvom őt. Ő mindig támogat és védelmez engem, úgyhogy én is óvom őt. Óvom őt attól, hogy tudatosuljon benne, mennyire szar a helyzet. Persze vannak jobb napjaim a mainál. Nem vagyok depressziós, de egyes napokon belemerülök a fájdalomba. Egyébként már jó pár hónapja magamat is óvom. Nem tesztelek, nincs erőm többhöz.
PCOS-re három hónapja szedek gyógyszert, két hónapja kemény diéta, egy hónapja mozgás, és egy hónapja egy másik gyógyszert is szedek prolaktinémiára. A 35. ciklusnapomon tartok. Annyira bíztam minden gyógyszerben, diétában, mozgásban, reméltem, hogy már ennyi idő alatt, legalább annyit segít, hogy 33 napon belül legyen a ciklusom. Azért pont ennyi, mert már többször volt 33 napos ciklusom. De semmi. Menstruációs görcsöknél enyhébb görcseim voltak, majdnem minden nap, de a melleim nem feszülnek. Pedig szoktak mensi előtt. A férjem szerint pedig nagyobbak. Hogy eszembe jutott-e, hogy esetleg most terhes vagyok? Nem. Egy másik fórumon kérdezte meg valaki, hogy miért nem tesztelek. Egyszerű a válasz. Nem merek. És ezt csak az érti meg, aki hasonló cipőben jár. Ez nem gyerekes, nem éretlen dolog. Úgy félek a terhességi tesztektől, ahogyan más a póktól, egerektől, betörőktől. Annak a tesztcsíknak hatalma van, legalább is fölöttem. Amíg nem veszem meg, azt mondhatom magamnak, ááá, nem is gondoltam, hogy terhes vagyok. De ha megveszem, akkor csak magyarázkodom saját magamnak, hogy miért voltam már megint ekkora balek. Úgyhogy nem veszek tesztet. Akkor sem, ha legközelebb a szülőágyon tudom meg, hogy gyermekem lesz.
Addig is marad a képzeletem. Bemegyek a kisszobába, ahol a kiságy helye üresen áll. Nézem egy darabig, aztán krokodilkönnyes tekintetemet elfordítom. A szoba közepén lévő elképzelt játszószőnyegre nézek és elmosolyodom. Látom a fiam, vagy lányom arcát, rám néz és vigyorog. Mindig más a neme, de az arcocskáját ugyanúgy képzelem el. Látom a vonásait, a nagypapáét, nagymamáét, a sajátomat, apácskáét. Aztán magamhoz térek, visszaránt valami a valóságba, és újra csak a teregetős, kupis szoba van előttem. Zokogva borulok az ágyra, már nem először. Kicsit sírok, majd kimegyek, megmosakszom, rendbe teszem magamat. Mindjárt jön haza a férjem. Ő olyan jó ember, nem kell mindennap átélnie ezt az egészet. Tudom, hogy neki is fáj, de semmi értelme, ha mindennap zokogva borulok a karjaiba. Hazajön, és megkérdezi, mi újság? Minden rendben, szeretlek. Megölel, magához szorít, és újabb erőt ad, hogy elviseljem a következő napot. Akárhányszor ránézek, erőt ad. Annyira jó férj, hogy akkor is szülök neki egy gyereket, ha az egész világ ellenem van.
Ez az én harcom, a mi harcunk az első gyermekünkért. Győzni fogunk – néha kérdőjellel, néha felkiáltó jellel.
devonshire
