A mi történetünk szinte mesébe illő, 13 éves egyetemi ismeretség után közel két éve sodort össze újra a sors minket a férjemmel. Annyi kudarc és csalódás után rám talált az igaz szerelem, minden olyan szépen alakult, szép élmények, csodás szerelem, összeköltözés, közös élet. Tavaly decemberben úgy döntöttünk, hogy boldogságunkat gyermeki áldással szeretnénk megfűszerezni. Nekem mindig is voltak a ciklusommal problémáim, de nőgyógyászatilag rendben volt minden a januári vizsgálatok szerint. Belevágtunk, márciusban már pozitívat teszteltem, óriási volt az öröm, hamarosan jött a lánykérés, és júniusban össze is házasodtunk, immáron hárman álltunk az oltár előtt. Csodálatos volt az érzés, hogy a gyermekünk ezt az örömöt velünk élheti át. Viszonylag hamar kiléptem a munkából, mivel április elején kb. hét hetesen bebarnáztam, megijedtünk, mivel igen feszült munkaköröm volt. Hála Istennek a tünetek gyógyszeres kezeléssel és progeszteron pótlással megszűntek.
Minden szépen alakult, minden eredmény jó lett, nem is híztam sokat, élveztem az áldott napokat, a második trimeszterbe lépve energikusabb is lettem. Már készültünk a cukorterheléses vizsgálatra, amikor bekövetkezett a baj. Egy hete vasárnap este kicsit fájt a hasam lenn, de úgy gondoltam, hogy a szokásos méhszalagfeszülés. Hétfőn délután megint barnáztam. Igaz, egy pár napja már erősebb volt a hüvelyi folyásom, de mindenütt azt olvastam, hogy ez normális. Az orvosom ezzel kapcsolatban nem mondott semmit figyelmeztetőt, nem viszketett, nem fájt, nem csípett, néha sárgás volt, néha fehéres átlátszó. A barnázáskor éreztem, hogy fáj a derekam, de ez is volt máskor is. Aztán szélgörcsszerű hasfájásom volt késő este. Nem nyugodtunk, bementünk a kórházba, ahol egy gyakornok volt, nem mondott semmit, csak beturkált, aztán behívott egy szakorvost, aki szintén beturkált. Láttam, hogy véres a keze, kérdeztem, miért véres, erre totál közönnyel és bunkó hangnemben közölte, hogy beindult a vetélés – ekkor még azt gondoltuk, hogy 24 hetes terhes vagyok – semmi alternatíva, nekitámaszkodott a radiátornak karba tett kézzel, és onnan okoskodott.
Behívattam a férjemet, majd az én orvosomat, aki rögtön továbbküldött a megyei kórházba, ahol szakember gárda és korszerűbb eszközök vannak. Teltek a súlyos percek, én meg már 4-5 centire ki voltam tágulva. A mentőben folyamatosan beszéltem a mi kis Lora Hannánkhoz, hogy maradjon benn, bírja még ki. Az ügyeletes nővér sem volt valami kedves, biztos felkeltettük mély álmából. Az ügyeletes orvos viszont nagyon normális volt. Mielőtt belém túrt volna, ultrahangozott, majd hüvelyi kenetet vett, aztán vizsgált meg hüvelyen keresztül. Közölte, hogy a magzatunk még 22-23 hét körül van, mivel szabálytalan volt a ciklusom, ezért a 24 hét nem releváns, így ez vetélés lesz, de meg kell szülnöm.
Fel nem fogtam, mi történik velem, felvittek a vajúdószobába, infúzió, injekció, oxitocin, vérvétel. Hajnali háromkor megrepesztették a burkot, negyed négyre megszültem Lora Hannát, aki farral jött. Nyomtam gyorsan, hátha túléli. De nem. Odabenn még mozgott, kinn már élettelen volt, egy pillanatra láttam csak,mert elfordították a fejem. Olyan kicsike volt, és én nem tudtam megmenteni. Aztán altattak, kapartak. Az orvos mindent elmondott, nem tudni egyelőre, hogy mi okozta, de a magzatvíz sárgás volt és bűzös, a véremben pedig magas volt a CRP érték és a fehérvérsejtszám, tehát gyulladás volt nálam. Lehet, hogy méhüregi fertőzés. Rögtön jött az önvád, hogy mit csináltam rosszul, mit hibáztam – de a mai napig megvan az érzés, hogy én öltem meg a gyermekünket.
Az orvos nyugtatott, hogy több tényező is lehetett, hiszen lehet, hogy a méhem is fejletlenebb. Lehet méhszájgyengeség, meg ugye a gyulladás is. Pénteken engedtek haza a kórházból, üres vagyok, nem tudok mást mondani, keresem a válaszokat. A hüvelyi kenetem teljesen negatív, ez az orvost is meglepte, de a méhüregből nem tudott már mintát venni, mert a babánk már úton volt. Boncolják a babánkat, szövettant vettek a méhlepényből és a köldökzsinórból, ennek kb. 4 hét az eredménye, addig meg maradnak a kérdések: Mi okozta? Miért? Miért nem hordhattam ki? Miért mi? Másnak miért megy egyszerűen?
A férjemmel leírhatatlanul erőssé vált a kapcsolatunk, ez örökre összeköt minket, a kapcsolatunknak már égi összekötője is van, a kislányunk, aki 23 hétig velünk élt a pocakomban, esélyt nem kaphatott a földi életre, a szívünkben viszont örökre ott lesz.
Az orvos számtalan vizsgálatot javasolt, amire el is megyünk, meg akarom tudni az okot, és szeretnénk babát/babákat. Bár ő azt mondta, hogy egy év múlva kezdhetünk el próbálkozni, minimum a hat hónap, de ő egy évet javasol. Abban bízom, hogy képes leszek újra teherbe esni, hogy minden feltétel adott lesz ehhez, és ki is tudom hordani. Remélem, ettől rosszabb soha nem történik velünk. De egyelőre csak az önvád marad, hogy vajon mit rejtett a szervezetem, amiről nem tudok, mit tettem rosszul ? Nehéz, nagyon nehéz. Üres vagyok.
skriszta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
