illusztráció
12. hét
700 km hátrafelé utazás után sikerült kiválasztani azt az útirányt az utolsó vonaton, ami szintén hátrafelé ment. Hiába, nagy gyakorlatom van az önszívatásban. Azonban ez nem lett volna gond, +100 km ide vagy oda már oly’ mindegy volt, a fejem úgyis fájt már, ettől a gyomrom sem volt topon, de a koronát az egészre a hátunk mögött ülő kisfiú tette fel. Nem volt vele semmi gond, szépen játszott a gépével meg a tesójával, amikor az apukájuk szólt nekik, hogy vegyék le a hangot a játékról, levették. De egyvalamit nem és nem tudok megszokni, hiába tréningeztek már egy évet az angol kollégáim. Ez pedig a turhaszipogás! Na, ettől alapállapotban is felmegy a vérnyomásom, a gyomrom meg csinál egy duplaszaltót hátra. A kisfiú olyan töményeket szippantott, hogy mondom, én most azonnal eldobok mellé egy kisVukot. Angliában is, diplomástól kezdve a betanított segédmunkásig egy ember sem ismeri a zsebkendő intézményét, ez ebéd közben igen felemelő érzés tud lenni.
Szóval ott állok a vonaton (mert 8 óra vonatozás után már ülni sincs kedvem) és alig várom, hogy leszállhassak végre. 10 óra vonatút után hazaérkeztünk, vagy még inkább beestünk a lakásunkba. A vasútállomástól a lakásig gyökkettővel sétáltam, mivel elkezdett szúrni a hasam és úgy éreztem, hogy ha nem lassítok, akár még gond is lehet. Pedig egész nap csak ültem, meg átszálltam, nem erőltettem meg magam fizikailag. A kislányom is igazából egy angyal volt, szépen eljátszott egy ideig magában, néztük a tájat, meg meséltem neki Bori mesét, még a kalauzok is megdicsérték, hogy milyen jól viseli ezt a hosszú utat.
De hogy ne csak egy napról szóljon az írás, beszámolok az elmúlt hetemről is. Mozgalmas volt, mint mindig, ha hazautazunk. Valahogy mindig felgyűlnek az intéznivalók, már előre számba szoktuk ilyenkor venni, hogy milyen hivatali dolgunk van, amikhez általában még jön 1-2 egyéb, most sem volt máshogy. Így aztán hivataltól családig rohantunk, majd megint hivatal, majd barátok, majd megint család és így tovább a végtelenségig. Pihenni úgy istenigazából ilyenkor nem szoktunk, annyi könnyítésünk van, hogy a két nagyi lefoglalja a kislányunkat, így egy „gonddal” kevesebb. A család kissé kiterjedt, így minden alkalommal minimum négy helyre kell mennünk, illetve 1-2 opcionális mindig becsúszik, attól függően, hogy az illetőt milyen régen látogattuk meg. Baráti körünk is minimum 3-4 „megállóból” áll (csak hogy a vonatos témánál is maradjak) így az időbeosztásunk mindig eléggé pöccre ki van számolva. Nem tudom, hogy a többi hazalátogató hogy oldja ezt meg, mi állandóan rohanunk. Pont emiatt is, nem igazán tudtam figyelni Bogyóra, esténként, amikor már nyugiban voltam, éreztem, hogy feszül a hasam.
Próbáltam tartani magam a tejmentes diétához, több-kevesebb sikerrel. Ugyanis hiába gondoltam át, hogy mi lehet az a kaja, amiben nincs tej-és tejtermék, néhányban úgy látszik rejtve volt, így két nagy kráterrel gyarapodott „csodaszép babaarcom”, illetve a májamat is éreztem olykor-olykor. Na, sebaj, most már itthon vagyok megint, magamra/magunkra főzök, jobban oda tudok figyelni erre a dologra. Amikor elmondtam, mindenki nézett nagyokat, hogy „ilyen hogy lehetséges?”, meg „óh, te szegény”, de elfogadták. Anyukám is csak egyszer próbálkozott be, hogy „de hát ebben csak egy csipet tejföl van”, de mondtam, hogy nem, ennyit sem lehet, azután nem abajgatott többet ezzel. Sőt, még rizstejet is szerzett nekem.
A férjem végig nagyon figyelmes volt (most is az egyébként) minden nap megkérdezte, hogy hogy vagyok én, és hogy van a parazita. Ha látta rajtam, hogy elfáradtam, azonnal leültetett, átvette az ügyintézést/kislányom szórakoztatását, párnát, vizet hozott, ha kértem. Nem szoktam magam kiszolgáltatni, mert úgy vagyok vele, hogy attól még, hogy terhes vagyok, a lábaimat nem vágták le, úgyhogy nyugodtan én is el tudok magamnak intézni majdnem mindent, de az ilyen futkosós napok végén jólesik a kényeztetés. Nemcsak a testemnek, hanem a lelkemnek is.
Előző terhességemnél se volt olyan, hogy éjjel kettőkor felkeltem a zuramat, hogy márpedig én most azonnal tejszínhabos kovászosuborkát akarok enni, és ha nem hoz, akkor összedől a világ. Egyrészt nem gondolom, hogy ez nem mondvacsinált gond lenne, másrészt felnőtt emberből vagyok, aki a vágyainak megálljt tud parancsolni és legalább boltnyitásig kibírja az emésztő vágyat. (Meg amúgy sem voltam kívánós.) Ehhez most is tartani akarom magam, és habár volt már olyan, hogy nemegyszer keltem fel éjjel kettőkor, hogy issszonyatosan éhes vagyok, nem téptem fel a hűtőt és fosztottam ki, hanem megvártam a reggelt. Nem akarok bálnává hízni, ennyi tartalék háj van rajtam. Ha „egygyönyörűmagzatvirágom” megéhezik, akkor használja a meglévő zsírraktárt, reggel kap táplálót is.
Holnap megyek a 12. heti vizsgálatra, remélem minden rendben lesz, jövő héten beszámolok róla.
Zizik
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
