Nagyjából három napot kellett várnom, mire az orvos által felírt antibiotikum elkezdett hatni, és végre enyhült az eddigre már pokoli fájdalom. Közben elmentem az MRI-re is, ahol a hematómát az eredetinél már kicsit kisebbnek, 1x3 cm-esnek mérték, és a vérvétel eredménye is megjött - erősen emelkedett fehérvérsejt-számot, vagyis gyulladást mutatott.
Eddigre már kezdtem úgy érezni magam, mintha valami rossz tragikomédiában vagy elfuserált burleszkben játszanám a főszerepet... és még hátra volt a Kicsi m321űtétje, amit június végére, a nyári szünet előttre időzítettünk, hogy biztosan legyen elég ideje meggyógyulni a sebnek, mielőtt júliusban a Balaton vizébe vetné magát a fiatalúr.
A műtét hál'istennek nem viselte meg - csak az előtte lévő, éhgyomorral való várakozás. Reggel fél nyolcra hívtak be minket a kórházba, a műtétet kilenckor kezdték el, ő pedig előző este fél hét óta nem evett.
Ébredéskor még nem is igazán reklamált emiatt (szerintem egy darabig azt se tudta, hol van, olyan hirtelen keltettük fel), de az autóban már rákezdett, hogy ő "iszit" és "ham-ham"-ot kér. Egy ideig sikerült azzal nyugtatnom, hogy majd a kórházban kap, és meg is úsztuk az utat bömbölés nélkül (egyedül voltam vele és vezettem). A parkolóban már úgy tűnt, hogy mindjárt sírós hisztit produkál, ha nem adok neki AZONNAL inni - de végül ezt is sikerült elkerülni, és viszonylag nyugodtan besétálni vele a klinikára.
A gyerekosztályon megkaptuk a szobánkat, aztán adtak a Kicsinek egy csini hálóinget, kapott a csuklójára meg a plüssére is egy kórházi karszalagot, beadták neki a fájdalomcsillapító szirupot, nekem elmondták, hogy 9-re vagyunk kiírva a műtétre, előtte egy kevéssel fognak jönni értünk, addig foglaljuk el magunkat, majd egyedül hagytak.
Eleinte könyvet nézegettünk az ágyon ülve - jópárat hoztam - de nyolc órakor már tényleg nagyon éhes volt szegénykém és nem érdekelte többé a mese. Akkor körbejártuk a szobát és megnézegettük a falra festett képeket, a bútorokat, a kilátását az ablakból, sőt, még a szobaajtó hátulján lévő, laminált menekülési útvonalat is részletesen kitanulmányoztuk - míg ő mind a 17 kilójával a nyakamba csimpaszkodott kapaszkodott, hogy lássa is a szemmagasságban lévő papírt.
Egy idő után azonban már ez sem érdekelte, és sírva kérdezgette, mikor ehet végre... végső kínomban bekapcsoltam neki a szobában lévő tévén a mesecsatornát, hátha az eltereli a figyelmét. Pechemre épp valami olyan mese ment, amiben egy óriási fagylalttorta állt az események középpontjában - amit franciául ráadásul "gátó korné"-nak ejtettek (a gateau tortát, a cornet fagyitölcsért jelent, és ez pont úgy hangzott, mintha azt mondogatnák, hogy ez az ő tortája.
Nem csoda, ha teljesen kiborult szegény.
8:24-kor már a szívem szakadt meg érte... főleg, mikor a nyakamba borulva szó szerint könyörgött, hogy adjak neki enni. Mikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, az apját kezdte keresni. Semmi sem segített, se mese, se más elterelés... végül lefeküdtem mellé az ágyra, ő rátette a fejét a mellkasomra, és sírdogálva belém fúrta magát.
Így feküdtünk, miközben ő két sírás között nagyokat ásított, én meg simogattam a fejét. A szívem szakadt meg, ahogy könnyes szemekkel ételért könyörgött, pedig tudtam, hogy csak egyszeri alkalomról van szó és ez most egy szükséges rossz... mit érezhet az, akinek ez a mindennapi valóság?
8:40-kor végre megjött a beteghordó fiú. A Kicsi aggódva pillogott rám, főleg, mikor a fejébe nyomták a "charlotte-ot" vagyis a műtőssapkát, őt beültették egy tologatható rácsoságyba és fellifteztettek mindkettőnket a műtét előtti várakozóba. Itt voltak a beígért, gyerekméretű kisautók, amivel a nyolc év alattiak a műtőbe "utazhatnak". Azt nem tudom, hogy Franciaország egészében ez-e a szokás, de ezen a klinikán (ahol már három műtétet asszisztáltam végig a gyerekekkel) a kis páciensek gyerekméretű autókkal mehetnek be a műtőbe, amit maguk vezetnek el odáig. A mai kínálatban egy elektromos fehér Mercedes, egy rózsaszín BMW és egy tolható, fehér Volkswagen szerepelt. A Kicsi ez utóbbit választotta ki magának, hogy oroszlános dudujával a kezében a kormányhoz telepedjen és bevonuljon vele a műtőbe.
Addig minden jó is volt, míg be nem tolták a fotocellás ajtón túlra - ott viszont eltörött a mécses, leugrott a kisautóról és bömbölve futott (volna) vissza hozzám - ám mielőtt az ajtót elérhette volna, kérlelhetetlen kezek elkapták, felemelték és tovább vitték az operációs szobába. Az utolsó, amit láttam belőle, a vörös, könnymaszatos arca volt, amint nagyra nyitott szájjal utánam kiabál.
Míg műtötték, én a szobában várakoztam. Nem kellett sokat várnom, 9:51-kor már csöngött is a kórházi telefon: végeztek, mehetek le az őrzőbe, hogy mire felébred, ott találjon maga mellett. Siettem, ahogy a lábam bírta.
Míg vártam, hogy elmúljon az altatás hatása nála, leültettek mellé az őrzőben egy székre. Figyeltem a vonásait, a kipirult kis arcát... olyan nagyfiú már ő is! Nem győztem csodálni, mennyire tökéletes... a vonásai kisimultak, a sok apró kis szeplő csintalanul kacsintgatott az arcán szétszórva, az ajka majd' kicsattant, olyan piros volt.
Ahogy ott gyönyörködtem benne, egyszer csak odalépett hozzám az urológus doktornő, hogy beszámoljon a műtétről (minden rendben volt), és az utókezelésről, kezembe nyomja a zárójelentést meg a recepteket, és kérve, hogy foglaljak időpontot a kontrollra egy hónap múlvára, aztán kedvesen elköszönt és távozott.
Mikor a Kicsi felébredt, a nővérek segítettek, hogy műtőstakaróba csavarva az ölembe vehessem, és hoztak neki dobozos almalevet is, hogy végre ihasson valamit. Meg is itta az egészet! Hamarosan meglátta, hogy a kukija körül egy kötés van és vérzik. Akkor pityergett egy kicsit - de hamar abbahagyta... a nővérek ekkor hoztak neki egy picike zöld plüssmacit, amiért ennyire hősiesen viselt mindent - tényleg alig sírt az elválást leszámítva - mert ez volt a jutalom (és egyben emlék), amit hazavihetett magával.
Ezzel az utolsó műtéttel végre lezárultak a kórházazások a tavalyi évre - azt hiszem, ennyi épp elég volt belőle - de jött helyette sok más.
Július 8-án például vége lett az iskolának, és elkezdődött a vengédjárás: eljött hozzánk a férjem unokahúga és apukám is, hogy hazavigye magával a fiúkat Magyarországra. Mi a két kisebbel csak július utolsó napjaiban akartunk utánuk menni - ameddig csak lehetett, kivártunk, hogy a babának könnyebb legyen a 17 órás autóutat kibírni (és a papírjai is meglegyenek).
Persze ezalatt sem unatkoztam: a hónap nagy részében a távolból szerveztem a kislányom keresztelőjét, és az azt követő ebédet. Csak a szűk családot hívtuk meg - de így is 24 fővel számolhattunk... a keresztelőt végül július 31-én tartottuk meg - az egyetlen napon, amikor napsütés és nyári hőség helyett ólomszürke égre virradtunk, majd reggel kilenckor nekiállt esni az eső. Már meg se lepődtem, hogy a tervezett kerti parti sem sikerül.
Folyt. köv.
Shadow
Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com
