Elmegyek a házad előtt, megállok és elmerengek egy pillanatra.

A hátsó udvar, ahol olyan sok éven át kergettük a tyúkokat, ha nem épp a kakas kergetett minket, most üresen áll. A nagy diófa alatt, ahol a végtelenségig a "csip-csip-csókát" daloltad nekünk, most sem pad, sem mondóka, sem nagymama, sem boldog gyerekkacaj.

Az első udvarban a virágágyásnak nyoma sincs, pedig hogy virítottak nyaranta a büdöskék, rézvirágok, rózsák. Emlékszem - bár akkor az ágyást már nem Te szépítgetted - tavaly még a dédunokáid locsolták, pont úgy, mint 30 éve mi, az unokáid.

Üres a lépcső, ahol a nyaraló unokatestvérekkel sorban ülve vártuk, hogy megfőjjön a darakása. Emlékszel, milyen sokszor sütöttük együtt a kakaós csigát, kiskiflit, túrós batyut? A receptet azóta is féltve őrzöm, és mindig jót mosolygok a "csak érzéssel" adagoláson. Mindent így sütöttél, mégis Te készítetted a világ legfinomabb lekváros gombócát, palacsintáját, mákos rétesét.

Üres a ház csücskében lévő "hajlat", ahova az idő múlásával áttelepedtünk, mikor már nagyobbak lettünk és kevésbé csábított minket a hátsó tyúkudvar. Itt már nem a mondókákat énekelted nekünk, hanem régi időkről és családi történetekről meséltél. "Amikor Öreganyám elbújtatott minket a szobában, mert jöttek az oroszok. Mindig a  tojást kérték..." "Amikor a Katinak jött a foga, akármit csináltunk, 3 napig csak sírt, a Papa már az istállóban aludt, hogy tudjon pihenni..." "Amikor apád a Zsuzsi fejébe húzta a bilit..."

Az utcaajtó zárva. Szinte látlak, ahogy állsz előtte, hogy megnézd, kisiskolásként időben, rendben iskolába indulok-e. Hallom, ahogy utánam szólsz: "Szépen tedd a lábad! Húzd ki a hátad! Siess, el ne késs!".

Hiányzik a pad is a ház elől, ahol olyan sokat csevegtél a szomszéd korodbeliekkel. Innen köszöntél nekem délutánonként, mikor középiskolásként hazafelé jöttem a buszról.

A szemem az ablakokra téved, a redőnyök leeresztve. Arra gondolok, hányszor integettél innen nekem, mikor egyetemistaként vasárnaponként visszaindultam a kollégiumba.

Nézem a hidat, amin most egy autó sem áll, és eszembe jut, hogy az esküvőmön, még a Te hidad és a Te házad eleje is a mi lakodalmunkra érkező kocsikkal volt tele. Emlékszem, ahogy gratuláltál nekünk, mikor megtudtad az esküvő hírét, de kicsit el is szomorodtál: "30 éve már, hogy a Papa meghalt, korán itt hagyott Engem!".

Végül megáll a szemem az udvaron, ahova olyan nagy büszkeséggel toltam be babakocsival az első gyermekem, hogy aztán bemutassam Neked a legifjabb dédidet (aztán a másodikat, majd a harmadikat is). Hányszor elmondtad, "Csak egy kicsit lennék fiatalabb lányom, minden héten elmennék segíteni, vinnék enni, figyelnék a gyerek(ek)re, amíg Te tennéd a dolgodat!".

A gondolataim visszaszállnak a jelenbe, és eszembe jut, ahogy tegnap a kórházban felsóhajtottál: "Nem tudom, látom-e még valaha az otthonomat?".

A dolog nem tegnap kezdődött, sőt, nem is pár hónapja, mikor bekerültél a kórházba, ebben a pillanatban mégis úgy érzem szinte észrevétlenül ért utol Téged - ahogy Te hívod - az "Öregség".

Az elmúlt 10 évben fokozatosan vette át Tőled anyu és apu a ház körüli teendőket, a tyúkokat, a virágos kertet, a főzést, a takarítást, a begyújtást, a gondozásodat.

Egyre többször fordult elő Veled, hogy elvesztetted az egyensúlyod, és elestél, leestél, melléültél. Egyre nehezebben mozogtál, egyre kisebb távokat tudtál csak megtenni. Egyre kevésbé "érezted" a kezed. Egyre többször felejtetted el bevenni a gyógyszereidet, vagy keverted össze őket. Keverted már a pénzeket, nem érezted már az értéküket, vagy éppen kerested a filléreket, hogy fagyit vegyél a kicsiknek. Éjszaka bolyongtál, nappal aludtál, miközben egyre nyugtalanabbá váltál. Elfelejtetted, ami tegnap történt, de pontosan idézted fel mindazt, ami 40 éve volt. A neveket is már régóta keverted, és mikor tegnap, a kórházi ágyad mellett álltam, ugyan tudtad, a 4-ből melyik gyermeked lánya vagyok, de hogy a 3 testvér közül melyik, azt már nem sikerült beazonosítanod.

Állok a házad előtt és arra gondolok, milyen hálás is vagyok, hogy ilyen szerető nagymamám voltál és milyen szerencsés vagyok azért, mert Tőled csupán pár háznyira nőhettem fel. 

Úgy szeretnék én is segíteni Neked - tudod, mint a mesében, amit annyiszor olvastunk el együtt! Ahol a nagymama gondoskodik az unokájáról míg az fiatal, majd az unoka gondoskodik a nagymamáról, mikor az már öreg lesz! - de tudom, hogy már nem lehet...

Ligu