Párom és én már a kapcsolatunk elején sem zárkóztunk el a gyermekvállalástól. Nagyon sokat vártunk, a hosszú esztendők alatt sok mindent kipróbáltunk, jártunk orvoshoz, szedtünk méregdrága gyógyszereket, de csak az elkeseredettség erősödött bennünk hónapról hónapra.  Aztán 7 gyötrelmes év után belevágtunk a lombik-programba. Az esélytelenek nyugalmával. Senki, még az orvos sem hitt benne, hogy nekem sikerül mesterséges megtermékenyítéssel teherbe esnem.

Nálam hormongondok, férjemnél pedig spermagondok voltak, ő papíron meddő. De belevágtunk, azzal a tudattal, hogy ha meg sem próbáljuk, később bánni fogjuk. 2011.április közepén kezdődött a stimuláció, május 9-én már meg is volt a tüszők leszívása, a darabszám meglepte a doktort, 43 alkalmas petesejtem lett. Május 12-én 2 embriót ültettek be nekem és később megtudtuk, mindkettő megtapadt. Terhességem elején kétszer volt pecsételő vérzésem, illetve küzdöttem a hiperstimuláció okozta kellemetlenségekkel, de ezeket leszámítva nagyon jó úton haladtam előre.

A 21. hét végén furcsa állagú, ragacsos, sárgás váladék távozott belőlem, így hát elmentem kórházi szakrendelésre, ahol az orvos közölte nem túl alapos kivizsgálás után, hogy biztosan hüvelygombám van és hazaküldött. Két nappal később felkerestem egy magánorvost, aki vizsgálat után azonnal a kórházba küldött. A diagnózis eredménye: nyitott belső méhszáj, beboltosuló buroksapka. Így elmentünk a férjemmel a kórházba, ahol a fogadott orvosom közölte, azért vesz fel fekvő betegnek, hogy megnyugodjak, és nem érti, miért kerestem fel egy másik nőgyógyászt. Később az osztályvezető főorvos a „szárnyai alá” vett, felvázoltam neki az előzményeimet, s miután megvizsgált, semmi jóval nem kecsegtetett. 1,5 centis méhnyak, külső méhszáj zárt, belső nyitva, benne a magzatburok. Ágyamat megemelték, tusolni, vécézni kelhettem fel. A 24. hét elején kaptam tüdőérlelő injekciót, hogy több esélye legyen a babáknak a túlélésre.

Mindig egy-egy hét volt célul kitűzve. Először a betöltött 24. hét. Azt mondták, a 32. hétig mindenképp jó lenne kihúzni. A 28. hét végéig változatlan volt a méhszájam állapota, ekkor azonban már alig egy centi hosszú volt a méhnyak és már a külső is nyitva volt csaknem egyujjnyira, ezért a Győri Petz Aladár Megyei Kórházba küldtek tovább, mert itt van Perinatális Intenzív Centrum. Ekkor ismételten tüdőérlelőt kaptam.

A 30. hetemet töltöttem be, amikor nagyon görcsöltem, olyan fájásjellegű volt, éreztem, közel a szülés ideje. Másnap már véreztem, próbálták a magzatokat bennem tartani, de nem sikerült. Távozott a maradék nyákdugóm is, így november 22-én 18:20-kor és 24-kor sürgősségi császármetszéssel megszülettek kislányaim, Hanna (1180 g, Apgar: 5/7) és Flóra (1350 g, Apgar: 4/6/7). Azonnal a Koraszülött osztályra vitték őket.

Hanna 12 órás gépi lélegeztetés után NCPAP-os légzéstámogatást kapott 36 óráig, majd még további másfél napig légtéri oxigént. A 15. napon fertőzés okozta állapotromlás miatt újra NCPAP-on volt 3 napig. Szerencsére mindezek után szépen fejlődött, gond nélkül.

Flórát születése után két napig géppel lélegeztették, utána egy napig NCPAP, majd bura és légtéri oxigént kapott. Ő kórházi tartózkodása alatt nem kapott el semmilyen fertőzést, ami nagyon ritka. Fejlődése kicsit gyorsabban haladt, mint a nővéréé.

Egy hónapnyi győri tartózkodás után kérésemre a soproni Koraszülött Osztályra szállították át őket. Itt 30 napot töltöttek, január 20-án Hannát 2310 grammal, Flórát pedig 2640 grammal vihettem haza.

Mára már mindketten életerős, szép és okos babák, semmiben nem látszik, hogy korán érkeztek, csupán kisebb a súlyuk a velük egyidős babákéhoz képest.

Gyötrelmes volt az a két hónap, amit a kórházban töltöttem, majd az azt követő közel 8 hét, amíg a lányaim koraszülött osztályokon voltak. Féltem, hogy baj történik. De nem lett. Most itt gőgicsélnek mellettem. Miattuk érdemes minden nap mosolyogva ébrednem.

Az alábbi versikével szeretnék köszönetet mondani Dr.Tiboldi Zoltánnak, Dr.Csenge Titanillának, a Győri és a Soproni PIC összes dolgozójának:

Szüleink sokat vártak ránk, de megfogantunk végre,

Izgalmakkal telt édesanyánk terhessége.

Nem volt neki könnyű, de megérte küzdeni,

Harcolt minden nap, hogy minél később akarjunk megszületni.

Nem terveztük ily korán, de siettünk és megérkeztünk

Földi kis életünket hamar megkezdtük.

Kórházban maradtunk egy ideig, mert még picik voltunk,

De tudtuk, hogy erősek vagyunk s mi élni fogunk.

Köszönjük az orvosoknak és a nővérkéknek,

Akik az első időkben óvtak s védtek minket.

Velünk voltak éjjel s nappal, történhetett bármi,

Jó volt érezni, s tudni, van kire számítani.

Örülünk nagyon, hogy életünket megmentették,

S lehetőséget adtak, hogy megszépítsük szüleink életét.

Két hónapot kellett várnunk, hogy végre hazatérhessünk,

De most már boldog vagyunk, s igyekszünk, hogy sokáig e Földön élhessünk!

Linda