Három gyerekünk van, a legidősebb most 10 és fél éves, a legkisebb 3 és fél múlt. A legidősebb gyerekünk születése óta, azaz 10 és fél éve minden egyes nap úgy fekszünk le, hogy egy gyerek velünk alszik, mindig az aktuális legkisebb, de voltak olyan időszakok is, amikor ketten is voltak az ágyban, én ekkor a kanapén aludtam.

 

Ez az elejétől fogva így van, akkor is, ha utazunk. És mindig együtt utazunk. Imádom a gyerekeim, imádom a családom, nagyon fontosak számomra, szeretem, ha együtt vagyunk, de már nem bírom elviselni, hogy a gyerekkel osztjuk meg az ágyat.

2012 tavaszán szóltam először a feleségemnek, hogy talán változtatnunk kellene ezen a gyakorlaton, így már a legkisebb is 2 évet velünk aludt, jó lenne már, ha hozzászoktatnánk, hogy külön aludjon. Egyetértett, azt mondta, hogy jó, de semmit nem tett annak érdekében, hogy ez megtörténjék. Akkor még szopizott a gyerek, természetesen igény szerint, azaz, ha éjszaka felébredt 15-ször, akkor 15-ször kapott anyatejet, ha 3-szor, akkor 3-szor. Ezzel sem értettem egyet, arra is kértem a feleségem, hogy legalább térjünk át a nappali szoptatásra, esetleg megkockáztathatnánk, hogy egyáltalán ne szoptasson már. Ezzel is egyetértett, de ezzel kapcsolatban sem történt semmi nagyon hosszú ideig. Hónapokkal később sikerült elérni, hogy leszokjon a szoptatásról, cserébe cumisüvegben kapott tejet, természetesen elalváskor mindig, és éjszaka igény szerint. Felébredés, konyhába ki, hűtő, melegítés, stb. Ezzel sem értettem egyet, azt szerettem volna elérni, hogy éjszaka ne cumizzon a gyerek.

Kértem, könyörögtem, veszekedtem, üvöltöttem, kiabáltam. Nem használt semmi, gyakorlatilag nem is tudtuk és tudjuk megbeszélni ezeket a dolgokat, ő bólogatott, hogy persze-persze, de semmit nem tett annak érdekében, hogy változzék valami. A gyerek most 3 és fél éves múlt, gyakran olyan sok tejet ivott éjszaka, hogy bepisilt, a pelenka sem bírta, kifolyt. Két héttel ezelőtt mérgemben kidobtam a cumisüveget, és láss csodát, a gyerek kibírta. Aznap este szólt nekem, hogy én közöljem a gyerekkel a hírt, hogy ma már nem lesz cumi. Közöltem. Aznap este még nyöszörgött, némi hiszti, de aztán abbahagyta. Egészséges, eleven fiú, óvodás, most kezdte, szép, jól fejlett, kitűnően beszél, értelmes, erős. Mindhárom gyerek teljesen normálisan született és fejlődött, időben kezdtek mindent, nincs hiba bennük.

Nem tudunk erről beszélni a feleségemmel, egyszerűen nem folyik értelmes kommunikáció: pl. nem mondja el az indokait, nem beszéljük meg, nem tudom, mit gondol, stb. csak bólogat és olyan, mintha kivárásra játszana: majd megérik a gyerek erre, és akkor külön fog majd aludni. Én meg csak mondom a magamét, de rádióra vagyok állítva. Egyedül nem tudom megcsinálni, ehhez szükséges az anyja is, akihez természetesen jobban ragaszkodik, hiszen éjt-nappalt együtt töltöttek eddig, mert nem dolgozott. Ha ő nem akarja, akkor nem is fog megtörténni. És azt gondolom, hogy igazából nem akarja: cselekedetei nincsenek összhangban a kommunikációjával, egyszerűen nem tesz semmit.

A legkorábbi időpont, amikor a legkisebbet lefekteti, az este 10:30. Természetesen a gyerek csak úgy tud elaludni, ha az anyja melléfekszik (nem mellé ül, stb. szabályosan összebújnak), minimum 30 perc nyűglődés, forgolódás, amíg elalszik, de nem ritka, hogy ennél több idő is kell neki. 11 előtt nem szokott elaludni. Külön, könyörgésig menő mantrázásom, hogy fektessük le őket korábban, mondjuk a kicsit este 9-ig, a két nagyobbat meg kicsit később… életkor és megbeszélés kérdése. Több mint másfél éve kérlelem erre. Tíz éve gyerekkel alvás után szeretnék normális felnőttként a feleségemmel ágyba bújni és aludni. Szeretném, ha normális intimitás lenne köztünk, szeretném, ha időben lefeküdnének a gyerekeink a saját ágyukba, és mi tudnánk időt tölteni egymással, minőségi időt. Esetleg nem megőrülni minden este, attól, hogy este 10-kor még rohangálnak a lakásban. Esetleg csak úgy, pihenni, csöndben lenni, a saját dolgainkkal foglalkozni. Esetleg – amellett, hogy nagyon szeretjük a gyerekeinket, és mindent megteszünk értük – lehessen felnőttként is élni. Esetleg programot csinálni, ketten. Nincs nagyszülői segítségünk, de tudnánk bébiszittert hívni.

Nem megy ez nekünk. Én azt gondolom, hogy arra van energiánk és időnk, amire szeretnénk, és amire van motivációnk, nyilván, ha nincs motiváció és akarat, akkor nem fogunk valamit megtenni. Kezdem azt gondolni, hogy az én hozzáállásom rossz: lehet, hogy én nem vagyok teljesen normális, vagy irreálisak az elvárásaim. Nincs sok példa előttem más családokról. Akiket én kérdezek, azok azt mondják, hogy lehetséges, amit én szeretnék, nekik sikerült. Akikről a feleségem hall, azok természetesen az ellenkezőjéről győzik őt meg. Erre szoktam mondani, hogy miért a rossz példát követjük? Miért kell felmentést adnunk maguknak, ha másnak nem sikerül, esetleg rosszul csinálják? Soha nem kérdőjeleztem meg, azt hogy csecsemőként ott legyen az anyja mellett, sőt, támogattam ebben, de azt gondolom, kell lennie egy határnak, és szerintem egy óvodás korú gyerek már ne aludjon a szüleivel. Azt sem kérdőjelezem meg, hogy, ha beteg, stb. akkor legyen ott. De kifogytam az ötletekből, feladtam. Kíváncsi vagyok a véleményekre. 

Zoli

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?