Volt egyszer egy idő, nem is olyan régen, mikor még nem volt mobiltelefon, e-mail, Skype meg MSN. Az egymástól messze lévő szerelmesek leveleket írtak egymásnak, amelyeket a posta kézbesített sok-sok nap múlva – ha minden jól ment.
Akkoriban élt egy fiú meg egy lány, akik nagyon szerették egymást, de nagyon messze laktak egymástól. Szerelmük olyan volt, amilyen csak az első szerelem lehet: hatalmas, lángoló és életre-halálra szóló. Legalábbis akkor azt hitték. Évekig leveleztek, sóvárogtak egymás után, s minden lehetséges alkalommal találkoztak. Számlálták a napokat, mikor lesznek végre együtt örökre. Úgy tervezték, hogy a lány érettségije után összeházasodnak és boldogan élnek, míg meg nem halnak.
De nem így lett. Érettségi előtt a lány rájött, hogy neki ez így mégsem lesz jó. Szabad akart lenni, továbbtanulni, világot látni, élni, nem elköteleződni. Szakított a fiúval, aki összeomlott, de elfogadta döntését és nem kereste többé. Egy év múlva feleségül vett egy másik lányt. A lány eleinte élvezte szabadságát, majd elkezdett vágyni egy új kapcsolat után. Talált valakit, akivel boldog lett. Döntését, hogy elhagyta a fiút, sosem bánta meg.
Mégis, ahogy teltek az évek, egyre többet gondolt rá. Közös ismerősöktől hallott élete alakulásáról, tudta, hogy megnősült és két gyereke van. Gondolkozott, látja-e még valaha. Aztán egyszer felkerekedett, és elment arra a rég nem látott helyre, ahol a fiú lakik. Megnézte a szép házat, amelynek alapjait együtt rakták le valaha. Amely az ő otthonuk lett volna.
Ahol a fiú most egy másik nővel él. És akkor találkoztak.
A fiú pont akkor lépett ki a házból, amikor a lány ott ment el előtte. Eleinte nem ismerte meg a lányt. A lány köszönt. Aztán úgy beszélgettek, mintha nem telt volna el nyolc év a szakításuk óta. A fiú megkérdezte, most boldog-e a lány. Igen, mondta a lány és feltette a fiúnak ugyanezt a kérdést. Ő nemmel válaszolt. Ő már nem hisz a boldogságban, sem a szerelemben. Mesélt az életéről. Bementek a házba, a felesége nem volt otthon.
A lány megállapította, hogy nemcsak pasiban egyezik az ízlésük az új asszonnyal. A falakon ugyanazok a festmények, hasonló dekorációk. A fényképekről a lány világosabb hajú verziója néz vissza. Kiderül, hogy a feleség nemcsak külsőre hasonlít, de még ugyanabban a távoli városban is született, mint a lány. És mindkettőjük apja ugyanarra az egyetemre járt. Kislányuk neve egy betűvel tér el a lány nevétől.
A lány nagyon meglepődik mindezen. Beszélgetnek, nevetnek, és kicsit olyan, mintha ott tudnák folytatni a kapcsolatukat, ahol abbahagyták. De nem lehet. Mert van már két másik partner és két gyerek. És ennyiben marad.
Évek múlva a lány megint arra jár. Összefutnak az utcán. A fiú először elmegy a lány mellett, nem veszi észre, de az leszólítja. A fiú nagyon meglepődik. Pár szót beszélnek, de a fiú siet haza, gyerekeit kell vinnie valahova. Elkéri a lány e-mail címét, hogy megbeszélhessék azt, amire most nem volt idő.
Mindenki visszatér a saját életébe. Írnak pár mailt, de a lány egyszer csak nem válaszol. Lelkiismeret-furdalása van a férjével, családjával szemben. Mert nem illik tartani a kapcsolatot az exszel, főleg titokban, gondolja ő. Hiszen nem akarnak már egymástól semmit. Még emlékszik a férje exére, aki pár éve vissza akart simulni annak életébe. Meglátogatta, lapokat küldözgetett, telefonált mindenféle ürüggyel. Amíg a lány azt nem mondta, hogy elég volt. Akkor abbahagyta. Talán.
Hiszen bárki bárhol tud nyitni mailfiókot, amelyről nem tud a partnere. És akkor azzal levelezhet, akivel csak akar. A többi modern kommunikációs lehetőségről nem is beszélve.
Szerintetek etikus tartani a kapcsolatot az exszel?
Deborah
