Kutatók szerint a csecsemőgyilkosságok mindig is a népességszabályozás bevett módszerét jelentették a történelemben. Ki ne hallott volna a Taigetosz hegyről?
A görög-római világban, vagy a középkorban a család férfitagjai döntöttek az újszülöttek és a nők életéről. Rendellenséggel született csecsemők, lányok vagy a törvénytelen gyerekek könnyen áldozatul eshettek. De csecsemőgyilkosságok minden korban voltak.
Az 1800-as évek Angliájában például az asszonyok ópiummal nyugtatták gyerekeiket, és ha úgy adódott, a szerrel meg is szabadultak az éhes szájtól. Akkoriban sokféle gyermeknyugtató folyadékot árultak. A leghíresebb a Godfrey’s Cordial nevű ópiát tartalmú szer volt. Ezt nem csak anyák vették, nagy mennyiségben vásárolták a dajkák is. A csecsemőgyilkosság nem volt szokatlan. A legtöbb gyerek anyja egész nap robotolt, és a kicsikre szintén robotoló dajkák vigyáztak. A dajkák egy tucat gyerekre is felügyeltek, és gyakran végeztek otthon más munkát is. Így nyugtató szirupokkal etették a gyerekeket. Aztán a szülők is adtak egy adagot. Az ópium csökkenti az étvágyat, a kisgyermekek tehát ritkábban éheztek meg, és könnyebb volt etetni őket. Ha pedig már ez sem ment egyszerűen túladagolták a szert. Hazánkban a tiszazugi arzénos asszonyok váltak hírhedtté. Ők arzénnal mérgezték a láb alatt levő csecsemőket, felnőtteket.
Napjainkban is évente 7-20 újszülött-gyilkosságot derítenek fel az országban, de a szakemberek szerint a magas szintű látencia miatt az ilyen jellegű bűncselekmények tényleges száma ennek a tízszerese is lehet. Cseres Judit kriminológus „Eltékozolt újszülöttek” című kötetében 197 esetet elemzett. Fő felelősnek a titokjátszma-ajánlatot kínáló környezetet tartja a szakember. A környezet ugyanis az, akiknek a segítségével az anya kilenc hónapon át úgy tehet, mintha nem is várna gyermeket. Kardos Klára igazságügyi szakértő is azt hangsúlyozza, hogy a fő bűnös a környezet tagadása: az, hogy a terhes nőket kitartóan azzal szembesíti, hogy a terhesség nem is létezik, ami csak egy lépésre van a „nem létező terhesség létező eredményének” megsemmisítésétől.
A környezet azzal magyarázza a késői felismerést vagy annak teljes hiányát, hogy ezek a nők egyébként is kövérkés és termetes testalkatúak voltak, így a terhesség nem volt szembetűnő. Esetleg rá is kérdeztek: „Nem vagy te terhes?” És a nemleges válasszal megelégedve nem firtatták tovább a kérdést. Mivel pedig a baba amúgy sem várt, valódi teher mindenkinek. A legszűkebb és a tágabb környezet tehát rákényszeríti a nőt a terhesség minden áron való eltitkolására, miközben hallgatólagosan felajánlja a titoktartását. Mindenki úgy tesz, ahogy a nő számára pillanatnyilag a legjobb, nem vesznek tudomást a nem kívánt gyerekről.
Szociálpolitikai szempontból – Dettre Erzsébet szerint – az újszülött-gyilkosság melletti érv lehet az, hogy az anyák úgy érezhetik, a csecsemő megölése az egyetlen lehetőség arra, hogy addigi életlehetőségeiket, kapcsolatrendszerüket fenntartsák.
A vizsgált ügyek alapján azt is megállapították, hogy a férfiak többsége elutasítja a felelősséget, és úgy véli, hogy a bűncselekmény kizárólag a nő hibája. A nemi élet persze fontos ezeknek a férfiaknak, de gyerekről hallani sem akarnak. A nők viszont nem elég tájékozottak a fogamzásgátlásról. A férjük egy terhességet nagyjából ezekkel a szavakkal fogad(na):”kitaposom belőled!” A csecsemőgyilkos asszonyok az esetek 38,4 százalékában tettük okaként azt jelölték meg, hogy féltek a gyerek apjától.
A nők átlagos életkora 18 és 30 közötti, és leggyakrabban csak nyolc osztályt végeztek el. A titkolt terhesség miatt a nők semminemű felvilágosításban, orvosi-védőnői terhesellátásban nem részesülhettek. Ismereteik hiányosak. Sokszor szakképzetlen, munkanélküli nőkről van szó, férjeik gyakran szintén munkanélküliek. Közel felük kifejezetten szegény, egyharmaduk átlagos, és 10 százalékuk viszonylag jó körülmények között élt. Vizsgálatok kimutatták azt is, hogy a gyilkos anyáknak csupán 34 százalékánál állapítottak meg mérhető lelki problémát, tudati beszűkülést.
Ugyanakkor valamennyi csecsemőgyilkosságért elítélt nő szinte megkönnyebbült, miután elítélték, önmagát hibáztatta, és megbánta tettét. Az esteket sokszor a szülő nő orvosi ellátási igénye kapcsán derítik fel. Azonban a látencia ismeretlen. Ha a család mégis kénytelen orvoshoz vinni a nőt, az eset hamar kiderül. Ilyenkor a rokonok gyakran maguk igyekeznek feljelentéssel elébe menni az ügynek.
A Bölcső Alapítvány, krízishelyzetbe került várandós anyáknak kínál segítséget, de sokan nem jutnak el vagy az információkhoz, vagy akár egyszerűen a kihelyezett inkubátorokhoz sem, ahová anonim módon elhelyezhetőek a nem kívánt csecsemők.Cseres Judit azt hangsúlyozza, az lenne a legfontosabb, hogy a titokkényszer feloldódjon. Ha ugyanis fény derül a terhességre, akkor a terhes nő környezete sokszor nem is annyira elutasító a születendő gyermekkel szemben, mint ahogy azt a várandós korábban feltételezte. A közoktatás, a média, az egészségügyi dolgozók szerepe is nagyon fontos lenne a megelőzésben, hogy a krízisterhesek hozzájuk is fordulhassanak.
„Vízi Kálmánné vádlott 1993 szeptemberében ismételten érezte, hogy terhes állapotban van. Orvoshoz nem ment, terhességét mindenki előtt titkolta. Mint előző terhességénél, elhatározta, hogy a gyermeket megszüli, és ha észreveszik, megtartja, ha nem, akkor mint korábban, elássa. A vádlott 1994.július 10-én a fürdőszobában a mosdónak támaszkodva fiúgyermeket szült, a gyermeket a vízzel telt kádba fojtotta, majd másnap a zöldséges veremben elásta. …A vádlott a nyomozás során őszinte, beismerő feltáró jellegű vallomást tett .Ő maga tárta fel az első és a második szülést is, melyekre beismerő vallomása nélkül nem derült volna fény.”
„Az egyik szobában aludtam a gyerekekkel, a másik szobát a férjem használta. Elaludtam, de fél 10 tájban felébredtem, nagyon fájt a hasam. Akkor éreztem, hogy jönnek a tolófájások. A konyhában elég sötét volt. Volt ott egy vízzel teli kád, amiben fürösztöttem a gyerekeket, és ami nem lett kiöntve. Az utolsó percben a kád fölé guggoltam és megszültem a gyermekemet. A köldökzsinórt egy ollóval vágtam el, ami nem messze volt a konyhaszekrényen. A gyerek beleesett a kádba, én nem néztem meg a gyermekemet, azt sem tudtam, hogy fiú-e vagy lány. Én olyan idegállapotban voltam, hogy szinte alig tudtam magamról. Ezután ahogy tudtam, elláttam magam, elaludtam. Reggel 6 óra tájban ébredtem. Kimentem a konyhába, megfogtam a vízzel teli kiskádat és a gyerekkel együtt beleöntöttem a WC-be. Mindent gondosan feltöröltem, majd reggelit készítettem. Az éjszaka történtekről nem beszéltem se a férjemnek, se másnak.”
Center
Forrás:
http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=389
http://mult-kor.hu/20111216_a_remeny_szertefoszlott
http://hvg.hu/egeszseg/20090515_csecsemogyilkossagok
http://www.interpressmagazin.hu/index.php?page=archivum&cid=1459
http://iqdepo.hu/dimenzio/24/24-08-09.html
