Továbbmegyünk a csokigyár folyosóján. A gyerekeknek ragyog a szeme. Az óvodás csoporttal két anyuka jött el a tanulmányi kirándulásra, na meg Alexandra testőre, a kétméteres izomkolosszus.
Az egyenruhában Alexandra pont olyannak tűnik, mint a többi gyerek. Még a szája sarka is csokis. De ő az egyetlen, aki soha nem megy át senkihez játszani, és még egy születésnapi bulira sem jött el. A szüleit sosem láttuk: sofőr és testőr hozza-viszi. Lehet, hogy csak én képzelem bele, de már az első alkalommal feltűnt, milyen szomorú az a gyönyörű szeme.
De talán még mindig szabadabban él, mint az a testvérpár az előző országunkban, akik három dzsippel jöttek iskolába: ők a középsőben ültek, előttük-mögöttük-mellettük testőrök. Az apjuk az egész (négyemeletes, soktermes) iskolaépületben kicseréltette az ablakokat golyóállóra. Szülinapokra ők sem jártak, de nekik legalább rendeztek bulit a szülők: a család magángépével vitték az osztálytársakat a család magánszigetére.
George boldogan harap bele az óriási csokiba, amit a néni kínál. Neki ex-modellből lett divattervező az anyukája. Egyszer egy idevalósi ismerőssel mentem a gyerekért, és szembejött ez az anya. Az ismerős izgatottan sikkantott: tényleg ő az?? Úristen, nagyon híres... Igazi celeb. Nekem addig csak annyi tűnt fel belőle, hogy milyen jó alakja van, milyen drága ruhái, mennyire kiélt és öreg arca és milyen fiatal pasija.
George születésnapi partiján legjobb barátnőjeként, csókkal, öleléssel üdvözölt, amin meglepődtem, mert amikor az óvodában találkozunk, nemigen fogadja a köszönésem. A partit (4. születésnap) a diplomataklubban rendezték, damasztabroszos asztalokkal, pezsgővel, lazaccal, kanapékkal és meleg étellel, gyerekszínházzal (jött az egész társulat díszletestül), bohócokkal („Unalmasak vagytooook!” – ordította be véleményét az egyik kisfiú), tűzijátékkal, konfettiágyúval, görögtűzzel, valamint több száz teátrálisan felengedett léggömbbel, amelyek George nevét rajzolták ki az ég kékjén.
Nemrég az oviban arról beszélgettünk, ki mi lesz, ha nagy lesz. A többi fiúval (rendőr, tűzoltó, autóversenyző) ellentétben George szakács szeretne lenni. ”Azért, hogy főzhessek az anyukámnak”.
Másoktól hallom, hogy érettségire sokan Maseratit, Porschét kapnak. De Elena már hatévesen is tudja, hogy a Versace menőbb, mint a Next, és bibibíííí, neki Louis Vuitton táskát vesz a mama karácsonyra.
Igen, a mama... 37 hetes terhes volt, amikor először beszéltem vele egy iskolai kávézáson. Aszongya, tegnapelőtt érkeztek meg Monacóból, ott is van egy lakásuk. (A férje viszont mindig szállóban száll meg, nem bírja a gyerekzsivajt, kicsi ugyanis a monacói lakás, éppen csak 100 négyzetméter.) Meg még itt, Londonban és persze Párizsban is van házuk. Nahát, csodálkozom rá, melyik légitársaság az, amelyikkel lehet még ilyenkor repülni, nem 36 hét a határ? Rám néz. Neki is kellemetlen kicsit. Hát, a magángépünkkel jöttünk...
A szülés után három héttel nádszálvékony. Csodásan néz ki a csipke koktélruhában (valószínűleg Gucci), profi sminkben, Prada cipőben, fodrász által művészien elkészített konttyal. Megint születésnapi bulin vagyunk. Beszélgetünk, míg a gyerekek a játszóházban őrjöngenek. Rajtam és a hozzám hasonló, külföldi anyákon farmer, pulóver. Igen, köszöni, a baba jól van, minden rendben. Szeretett volna szoptatni, de már a kórházból kijőve nem volt elég a tej... A gyerek sokat ébred, de nem vészes a helyzet, mert a Fülöp-szigeteki házvezetőnő, dajka és kertész-sofőr mellé felvettek egy negyedik segítőt is, éjszakai dajkát Angliából. Képzett védőnő, ő kel éjjel a gyerekhez.
Nem lesz csokimorzsás a Gucci, ha jön az emberrel a filippínó. Így. „A filippínó”. Neve nincs. „Hehe, én mindig mondom Alexnek, hogy fogadj szót a filippínónak, ő nem a majmod, de hát nehéz megértetni a gyerekkel...” Mirna (megkérdeztem, ez a neve) nagyon szabadkozik, amikor Alex belerúg a lányomba, aki nálánál két fejjel alacsonyabb. Utána még hátraszól Mirnának: „Hozzál kólát. Most.” Mirna egy ablaktalan, nyolc négyzetméteres szobában lakik a villa szuterénjében, van egy mosdókagyló is a szobájában. A munkaadóját mindig Madame-nak kell címeznie. Igen, Madame, nem, Madame. A megkeresett pénzt hazaküldi az anyjának, aki Mirna négyéves kislányát neveli. Két éve nem látták egymást.
A csokigyárba Neelam jött még velünk. Neelam brit, de a szülei indiaiak. A gyerekek előtt a Cityben dolgozott, bankárként, hatalmas fizetéssel és bónuszokkal. Itt a férje munkája miatt van. Nem bír egy helyben megülni: mindenkit a szárnyai alá vesz, mi is az ő segítségével találtuk a lakást. Megtanulta a nyelvet. Amikor nem a gyerekeivel foglalkozik, akkor teniszezik, maratont fut (jó, idén még csak felet, jövőre már mehet az egész), angolt tanít a francia óvodában, könyvklubba és bibliaórára jár, jógázik (gondolkodik az oktatóképzésen is), főz, süt, meditál, és sok-sok pénzt szerez a most épülő hospice meg egy vakvezető kutyákat kiképző alapítvány számára. A maratont is szponzorálva futotta (ismerősök, barátok támogatták), így több ezer eurót szerzett a hospice-nak. Hetente eljár a haldoklókhoz, felolvas nekik, fogja a kezüket, üldögél velük kicsit. Gyerekhez nem megy. Azt még ő sem bírja.
A csokigyári látogatás után áthívott magához egy kávéra.
Azt mondja, ő is szabadulna már innen.
Almajemima
