Én egy 2007-es történetet írok le pár mondatban, ami azóta is kísért, csak épp eddig nem mondtam el senkinek, bár akkor gondolkoztam a betegjogi képviselőhöz forduláson, de tudtam, hogy úgysem érnék el vele semmit, túl kisember vagyok én ahhoz, ügyvédre pedig nem volt pénzünk. Elnézést kérek azért, hogy nem szakszavakkal, hanem laikusként, saját szavaimmal írom le történetemet.
2007 júliusában szültem a budapesti Szent Imre kórházban, nem volt fogadott orvosom, mivel több XI. kerületi orvost felkerestünk férjemmel, de mindegyik csupán horribilis összegért vállalta volna el a szülés levezetését, ezt előre minden udvariaskodás nélkül meg is mondták.
A szülés beindult, nehezen értünk be a kórházba, jöttek a tolófájások, amikor az ügyeletes orvos még leültetett a váróban, azzal az indokkal, hogy nincsen szabad szülőszoba. Végül addig reklamáltunk, amíg nehezen, de bekísértek egy szülőszobába, ahol magunkra hagytak minket a férjemmel. A második gyermekemmel voltam várandós, szültem már előtte egyszer érzéstelenítés nélkül, ezért éreztem, hogy valami nincsen rendben. Amikor végre megjelent a szülésznő és az ügyeletes orvos és még egy hölgy, akit azóta sem tudok, kicsoda volt (valószínűleg ő is egy orvos, a másik talán csak rezidens volt), mondtam nekik, hogy valami nincs rendben és bár császármetszés-ellenes voltam addig, de kértem nézzék meg, nincsen-e szükség a beavatkozásra. Ám ők erre egyszerűen, s lekezelően azt mondták, ne hisztizzek. Jelzem, egyik szülésemnél sem hagyta el sikítás vagy kiabálás a számat, pedig ott a szülőszobából is hallottam, hogy van, aki még sír vagy ordít is szülés közben. Én nem tettem. Nem hisztiztem, csak szépen próbáltam őket kérni. Később többször félig kijött a gyerek feje, de visszament, megint kértem őket, de ők, csak úgy, mintha én nem léteznék, a fejem felett valami ilyesmit közöltek egymással, hogy
„nincs magánál, ez pszichés gond.”
Érzéstelenítést nem kaptam.
Nagyon nehezen ment a szülés (az első gyermekemmel is nagyon fájt, de ez másfajta fájdalom volt, mint ekkor), amikor végre megszületett a gyermekem, pontosabban mindenféle módszerrel kihúzták-nyomták(!) belőlem, kiderült, hogy csaknem négy kilós. Ekkor a számomra ismeretlen hölgy a másiknak megjegyezte, hogy
„lehet, hogy mégis császározni kellett volna.”
Természetesen az apuka a köldökzsinórt sem vághatta el. Ekkor én már tényleg sírtam. Ezek után kiszedték a méhlepényt és szinte kidobtak a szülőszobából.
Később tudtam csak meg, hogy a leletemre súlyos pszichés epizód került fel, és gyermekemet sem vihettem haza a többi velem hasonló időpontban szült anyukával ellentétben két nap után, öt napig ott kellett hagynom egyedül a kórházban, mivel a másik lányomhoz haza kellett mennem.
Pár hónap múlva egy másik kórházban (ezt abban a kórházban észre sem vették) altatásban végzett helyreállító műtétet hajtottak végre rajtam, mert szétszakadt ott belül minden, többek között a méhszájam, méhszájsebem lett, és ki is kellett kaparni a méhemet is.
Tavaly olvastam, hogy szülés közben a szabálytalanságok miatt meg is halt egy szülő nő szülés közben ugyanebben az intézményben ahol engem testileg és lelkileg is megnyomorítottak. Borzasztó lehetett, amit át kellett élnie. Én nem haltam meg, de a mai napig kísért az a pár óra.
Az átélt orvosok általi cserbenhagyás és megaláztatás hatására nem tudom, hogy lehetne-e még, de soha többé nem szülök már gyereket.
Egy anya
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
