Kapcsolgatja a televíziót, fél füllel hallom, ahogy az orra alá dörmögi, sosincs semmi normális adás. Aztán megakad a szeme egy piros szalagcímen. Rendkívüli. Odahív, ahogy olvasom, a gyomrom egészen apró lesz, a szívem kalapálni kezd, a kezem remegni. Pont most nem találom azt a rohadt telefont, csörgess meg, csörgess már meg, kiabálok vele, pedig szegény nem tehet semmiről. Olyan ideges vagyok, hogy majdnem félrenyomom a hívást. Kicsöng. Csörög, és csörög. Kérlek, vedd fel, kérlek, vedd fel, mantrázom magamban. Közben pereg a film a fejemben, látom véresen, élettelenül feküdni a szürke betonon.
Mikor végre felveszi a túlvégen, mindenféle köszönés nélkül, nekiszegezem a kérdést, hol vagy. Meglepett a hangja, hát itthon, tévézünk, jön a válasz. Mázsás kövek hullnak le rólam, a gyomrom szorítása kezd enyhülni, láttuk, mi történt nálatok, kezdek hadarni. Csak azért hívlak, mert aggódtam. Nemrég még együtt mászkáltunk arra, most meg vérfürdő az egész. Meghatódik, hogy rögtön hívtam, igen, ők is most látták a híreket, jártak is ma arra, de szerencsére sokkal korábban. Megdöbbentek, úgy gondolták, hogy náluk soha. Mindnyájan azt hittük, az egy biztonságos város. Tévedtünk. Van még egyáltalán biztonságos város? - fogalmazódik meg bennünk a kérdés. Merjek-e menni legközelebb, vagy jó lesz nekem itthon is? Mikor látogatóba mentem, így is azon kaptam magam, hogy azt lesem, az utasok közül ki lehet potencionális terrorista. Kerestem a reptéren a tekintetemmel a fegyveres őröket, megvédhetnének-e, ha valaki előránt egy fegyvert, azt, hogy hová lehetne elbújni, ha hirtelen történne valami.
Eltelik pár hónap, és megint szembejön egy rendkívüli szalagcím. Merénylet. Terrortámadás. Megint jön a gyomorgörcs, a torkomban gombóc, érzem, ahogy megugrik a pulzusom, egy pillanatra elhomályosul a kép, ahogy beugrik, hogy igen ott vannak, a szeretteim ott vannak, abban a városban. A gyerek valami roppant fontos dologgal nyaggat, anya, anya, még mond valamit, de nem jut el a tudatomig, keresem a telefont, már megint, ezúttal kéznél van. Kicsöng, hosszasan kicsöng. A gyerek közben mindenáron azt akarja, hogy rá figyeljek, leüvöltöm a fejét, hogy most nem. Most nem érek rá, merénylet volt, és ők is ott vannak, nekem most telefonálni kell. Nem érti szegény, miért kiabálok, az előbb még játszottunk, sírva fakad. Míg várok, hogy végre felvegyék, próbálom csitítani. Másik város, másik szerettem. Basszus, nem hiszem el, nem hiszem el, amit olvasok, lassan fel kell jegyezni a merényletek dátumát a naptárba, nehogy valamelyik évfordulójára essen egy külföldi utunk.
Végre felveszi, hallom, hogy tele a szája. Mit csináltok? Eszünk. De hol? Hát itthon. Otthon vannak, súgom oda gyereknek, minden oké. Nem néztek tévét, nem is tudnak róla, én vagyok a hírvivő. Döbbent csend a vonal másik végén, pár napja arra sétáltak, mennek nézni a híreket. Közben a gyerek abbahagyja a sírást, bocsánatot kérek tőle, hogy így kiabáltam vele. Megölelem, és örülök neki, hogy itt van mellettem. Elkezd kérdezni, mi az a merénylet, hol vannak ők most, mi az, hogy terrorista, elkapcsolok a mesére, ott nincsenek szalagcímek.
Miért kell arról magyaráznom egy ötéves gyereknek, hogy mit jelent a merénylet, és kik a terroristák? Mennyit fog föl ebből az ő kis agya, mennyire kell belemenni? Rossz emberek, akik rosszat tesznek, intézem végül el egy mondattal. Velük is rosszat csináltak? Nem, velük nem, otthon vannak. De azt mondtad, ott vannak. Igen, de csak a városban, nem ott, ahol a rossz történt. Látszólag megnyugszik, de utána többször visszatér a témára. Pár nap múlva előkerül terrorista barbi, aki rosszat tesz a többi barbival, bántja őket. Aztán jön ő, minden barbi anyukája, és sarokba állítja terrorista barbit, mert rossz volt, megdorgálja, nem szabad bántania többieket, az csúnya dolog. Ettől barbi megjavul, és nem bántja már a többieket. Bár csak ilyen egyszerű volna az életben is…
Halacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
