A múlt heti szigetajánlót olvasva egy komment felkeltette az érdeklődésemet. Így hangzott: „Hűű lehet, hogy lemaradtam a mai fejlődő világban, de tényleg ki kell vinni egy gyereket a szigetre?”A kommentre Tünde válaszolt azzal, hogy “Nem kell. De lehet.” A mai napon felkerekedtem és kimentem a fesztiválra, körülnézni, mert kíváncsi voltam, hogy kik visznek ki gyerekeket és miért.

Délután hat után értem ki, és alig értem át a Hajógyári Szigetre vezető hídon, amikor az első kisgyerekes családot megláttam. Egy apuka vitt a nyakában egy 5 éves forma kisfiút, aki egy almát rágcsált, és az anyuka mosolyogva ment mellettük. Utánuk eredtem, hogy beszélgessek velük, de hangosan nevetgéltek, mókáztak, és annyira élvezték egymás társasaságát, hogy úgy éreztem, csak zavarnék.  Mellettük mentem inkább pár percig, és figyeltem őket. Azonnal szembetűnt, hogy mennyire jól elvannak, és milyen jól érzik magukat. Lehettek volna bárhol: egy parkban, a János-hegyen, vagy a Körúton.  Pontosan az ellenkező hatást keltették, mint amit sokan elképzelnek, amikor a “kisgyerek a Szigeten” kép jelenik meg bennük: a zajtól és portól üvöltő gyerek, akinek az orrát egy ijedt arcú anyuka próbálja koszmentesíteni antibiotikumos törlőkendővel, miközben apuka a füldugót tuszkolja vissza az egyik kezével, a másikkal pedig a gyerek szemeit takarja, hogy a fűben hányó részegektől védje a kicsi ártatlan elméjét. Nem, semmi ilyen nem volt. Csak móka, kacagás, és egy szórakozó család.

Többtucat gyerekes családot láttam, és sokukkal elbeszélgettem. Kicsi babákat nemigen láttam, egyetlen kivétellel, aki egy babakocsiban aludt, miközben az anyja tolta kifele, 10 óra tájban. A többség 6-12 éves volt. Egyetlen gyerek sem tűnt boldogtalannak, fáradtnak, vagy szenvedőnek. Ha közös vonást kellene találnom ezekben a családokban, azt mondanám, hogy a szülők egyszerűen megosztották a gyerekeikkel az életük egy olyan részét, amit élveznek, a zenét, a fesztiválhangulatot, a pezsgést. Ugyanúgy, ahogy minden szülő megosztja a kedvenc programjait, hobbijait és időtöltéseit. Már ha van neki ilyen egyáltalán, és még emlékszik, hogy mit csinált szabadidejében a gyerekek előtt.

Egy fiatalos nagymama a Múzeumi Negyedben terelgette hároméves cumizó és bicikliző unokáját vissza a sátrukba, ahol éppen gyerekfoglalkozásokat tartottak. Kérdésemre, hogy hogyan viseli a kisfiú az ingergazdag környezetet, azt válaszolta habozás nélkül, hogy “Imádja! Elemében van!” és nagyon sajnálja, hogy nem maradhat itt egész héten a nagyival.

Egy anyuka éppen ott vett vacsorát a tízéves kisfiának, ahol én, és elmesélte, hogy a férje zenész, ezért a fiú már tapasztalt koncertlátogató és fesztiválozó, csecsemőkora óta mennek együtt nyaranta mindenhova.

Két tizenhét éves tinilány egyikük hétéves kishúgát vitte kézen fogva, mindhárman jelmezben voltak, felnőtt sehol. Ezt egy kicsit furcsálltam, de mialatt beszélgettem velük, úgy éreztem nem lenne jó megkérdezni, hogy “na és anyukátok hol van?” mert rosszul sült volna el. Nem bírálni, vagy megkérdőjelezni mentem oda, hanem körülnézni.  A nagyobb lányok felelősségteljesnek tűntek, a kicsi boldognak.

Egy turista kislányt a neonrózsaszín fülvédőjéről vettem észre, mert a gyerekeimnek ugyanolyan van. Teljes zajvédelmet ad, ezért csak ajánlani tudom koncertekre, tűzijátékokra, és egyéb zajos helyekre, és nagyon strapabíró.

Összességében minden gyerekes családdal az éttermeknél, a civil sátraknál, vagy a fűben futottam össze, a nagyobb koncertek alatt, és a Sziget eszméletvesztősebb részein nem.  Bár nem maradtam sokáig, éjfélkor eljöttem, nem voltam tanúja egyetlen olyan jelenetnek sem a Szigeten, amitől az én saját gyerekeimet védeni akartam volna: verekedés, extrém részegség, szexualitás, stb. Két nappal ezelőtt a káptalanfüredi strand kellős közepén, a sekély vízben egy tini pár mellett mentünk el, ők nyelveikkel egymás manduláinak barázdáit vizsgálgatták jó egy órán át, miközben a fiú keze a lány mellein volt, a lányé meg el sem árulom hol… Mindezt úgy, hogy jó 100 kiskorú csobbant mellettük. A Szigeten egyetlen ehhez hasonlót nem tapasztaltam, mondjuk nincsenek infravörös röntgenszemeim, hogy a sátrakba, vagy bokrokba belássak az éjszakában.  És ugyanúgy, ahogy az általam megfigyelt gyerekesek, én is a járt utakon maradtam.

Nyilvánvalóan az átlag szülő, aki a gyerekeit a Szigetre viszi, már eleve “lazaságban” nevelte őket, és nem a világtól védve, csendben egy védett fészekben, ahol az ajtó sem nyikoroghat, amikor a kicsi alszik, és kizárólag Halász Judit és népdalok vannak terítéken. Az is nyilvánvaló, hogy nem minden gyereknek való egy fesztivál, és még olyanoknak is, akiknek bejön, nem minden életszakaszban jön be. A nagyobbik lányomat éveken át gond nélkül bárhova vihettem, de az idén nem. Valamiért az elmúlt fél évben érzékeny lett a szagokra és a zajokra. Ezen vagy túlteszi majd magát, vagy nem, de amíg nem, addig nem vállalok vele ilyen programot.

Felnőtt egy generáció, amelynek már nem akaródzik a csendes, elvonult életet választani, amikor családot alapítanak.  Gyerekeiket kempingezni viszik külföldre, repülőutakra nyaralni, és vasárnap délelőtt templom helyett (vagy után) sziklamászni. Nem mindenki ilyen, és szinte senki nem “válik ilyenné”, csak mert szülő lesz. De sokan, egyre többen “ilyenek maradnak” kora ifjúságukból.  Valószínűleg azok a húszévesek, akik a Szigeten szórakoznak haverjaikkal a héten, és mások gyerekeit látják ott maguk körül, egyszer majd természetesnek veszik, hogy kihozzák a sajátjaikat. Vagy nem. És ez így is, úgy is rendben lesz.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?