Amikor húgomék bejelentették, hogy első babájukat várják, természetesen nagy volt az öröm. Bennem feljött az, hogy hogy repül az idő. Még tisztán emlékszem a húgom születésére (én akkor voltam 14 éves), édesanyám túlhordta, és már mindannyian alig vártuk, hogy mikor fog megszületni.

Aztán végre elérkezett a nagy nap, vagy inkább éjszaka, nem volt könnyű szülés, kétszer volt nyakára tekeredve a köldökzsinór, de ép, egészséges baba lett. Emlékszem a ráncos bőrére, amikor kihozták a szülőszobáról megmutatni, mint valami kis „vénasszony”, úgy nézett ki a hosszú ujjaival, nyilván a túlhordás miatt, de nagyon édes volt. Aztán persze hamar kisimult a bőre.

Mintha csak tegnap lett volna... És most ő vár babát. Én külföldön vagyok jelenleg, de azért a modern technikának köszönhetően innen is tudom követni az eseményeket, megkaptam az első ultrahangos fotót is. A vizsgálatok sorra azt mutatták, hogy minden rendben van. Július 19-re volt kiírva a húgom, de úgy nézett ki, hogy július elején már meglesz a baba, a méhlepény már öregedést mutatott, jósló fájások is jöttek, de aztán elmaradtak. A doktornő felkészítette húgomat, hogy császár lesz, mert a baba farfekvésű volt. Azt mondta, hogy ilyenkor már ritkán fordulnak meg a babák, és ha mégis, akkor az olyan drasztikus erejű, hogy kirúgja a burkot, elfolyik a magzatvíz, és akkor azonnali beavatkozás kell. Aztán a 38. heti vizsgálaton mindenki megdöbbenésére kiderült, hogy a baba megfordult. Húgom azt mondta, hogy ő semmit nem vett észre a hasmenésén kívül, amely pár napja kínozta.

Aztán eljött a július 19, de még semmi jele nem volt annak, hogy a baba ki akarna jönni. Én eredetileg úgy terveztem, hogy mivel augusztus közepén fogok tudni visszamenni Magyarországra, majd akkor viszek magammal ajándékot a babának. De közben támadt egy másik ötletem, hogy akár meg is rendelhetnék valamit az interneten keresztül, és a húgomék címére kérném, így már akár a baba érkezésével egy időben (vagy legalábbis ottan körül) megkaphatják az ajándékot. Sikerült is kiválasztani a megfelelő ajándékot, még pár sort is mellékelhettem, így aztán gratuláltam az ifjú szülőknek és üdvözöltem az ekkor még meg nem született babát, a nevén szólítva. És ekkor halvány balsejtelmek jöttek rám:

„Biztos, hogy jó ötlet ez? A baba még nem született meg. Bár tudják a nemét, a nevét, de még mindig az anyja hasában van. Mi van, ha bármi komplikáció adódik? Mi van, ha esetleg valami tragédia történik? Akkor az ajándékom csak fokozná a fájdalmat. Ha mondjuk hazajönnek a kórházból baba nélkül, és itthon meg várja őket a csomag a baba nevével, gratulációval...”

De aztán elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, nyilván irreális ilyenre gondolni, mikor minden rendben van, már csak napok kérdése, hogy mikor lesz meg a baba. Ilyenkor nem komplikációra számít senki, hanem mindenki a kis jövevény fogadására készül.

A baba viszont még váratott magára, húgomnak mindennap vizsgálatra kellett mennie, és mindig minden rendben volt. Aztán elérkezett a július 22, amely nemcsak Kate Middleton számára lett emlékezetes. Reggel a szokásos vizsgálatra ment a húgom, és előtte egy másik kismamának volt vizsgálata, aki húgommal egy cipőben járt túlhordás terén. Most viszont húgom legnagyobb megdöbbenésére sírva jött ki a vizsgálatról. Bekövetkezett a legrosszabb, amitől tartani lehetett: a baba meghalt. Pedig előző nap minden rendben volt. A húgomnál most is mindent rendben találtak, de ő kikészülve jött haza a vizsgálatról. Nem ő volt az egyetlen. A húgom doktornője is bent volt a másik kismama vizsgálatán, és őt is megviselte. Délután felhívta a húgomat, hogy azt tanácsolja, inkább indítsák be a szülést, mert nem akarja, hogy valami hasonló tragédia legyen.

Este 6-kor ment be a húgom, és kezdetét vette a vajúdás. Nehéz szülés volt, a baba folyton visszacsúszott a szülőcsatornából, mintha éppen a kijövetel ellen hadakozott volna. Aztán hajnal 4 órára megszületett. Kétszer volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór, de ép, és egészséges kisfiú, 3350 grammal. A húgom rengeteg vért veszített, még mindig nagyon gyenge, de a nehezén már túl vannak.

Bennem vegyes érzések vannak. Hálás vagyok, és kimondhatatlanul örülök, hogy végül egészséges unokaöcsém született. És nagyon fáj, ha arra az ismeretlen kismamára gondolok, aki az utolsó pillanatban veszítette el gyermekét, akit biztos nagyon vártak, akinek biztos tudták a nemét, a nevét. És még ezek után meg kellett szülnie – úgy, hogy tudta, hogy soha nem ölelheti keblére...

Xenia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?