Csütörtökön délben történt a dolog, a fürdőszobában guggoltam, jobb kezemben kézitükör, ballal kapaszkodtam a kád szélébe és néhány száz könnycsepp gyülekezett alattam a csempén. Először azt kérdeztem a férjemtől, szerinte a tű vagy a konyhakés lenne a jobb megoldás, de azt hitte, viccelek, pedig nem. Fertőtlenítésként gondoltam égetésre és betadine-ra, mert úgy emlékeztem, az alkohol elfogyott, és egész konkrétan emlékszem, hogy az járt a fejemben, ha megszültem egy gyereket fájdalomcsillapítás nélkül, akkor egy apró vágást is kibírok. Nem tudnám pontosan meghatározni a pillanatot, amikor megborult az elmém, most már belátom, hogy valóban vagy viccnek, vagy pszichiátriai esetnek tűntem, de azt gondoltam, mégiscsak jobb, ha valami célszerszámot használok, mintha a tíz körmömmel tépem le a seggemet. Az aranyér népbetegség. Az aranyér kellemetlen. Az aranyér viszket és fájhat, és se nem kényelmes, se nem komilfó, tehát ciki. Ki szeret a végbeléről beszélni?!
Felhívtam hőn szeretett sztk-mat, na lássuk, mit tudnak terhesgondozáson kívül. A betegirányításon kapcsolatunk első kifejezetten ellenszenves hangjával találkoztam, de a vontatott és hangsúlynélküli nő benyomott a másnapi sebészeti rendelésbe. A nőgyógyászat az urológia mellett van, mindkettő egészen egyértelmű, nem gondolkodik az ember, ahogy elmegy a bácsik és nők mellett, melyik testrészüket és milyen pozícióban fogja megvizsgálni az orvos. A sebészet ennél izgalmasabb.
A vérző fej, a bumszlira kötött kisujj és a millimétereket csoszogó néni nem hagy sok fejtörést. Bezzeg én – nézek büszkén magamra. Szemmel láthatóan nincs bajom, csak pingvinjárásban közlekedek, de melyik terhes nő nem közlekedik pingvinjárásban?! Hogy ezt a hasam mérete még nem kívánná igazán meg, az sem csoda, a terhes nők szeretnek úgy tenni, mintha. A hetedik héten már nem férnek bele a bugyijukba, a tizenhatodikon pedig úgy kell őket felsegíteni ülésből, hogy abból kiindulva a negyvenedikre már targonca kéne. Senki nem tudja, hogy azért vagyok olyan laza, mint akinek most lőtték ki a lovat a lába közül, hogy a farpofáim a lehető legminimálisabban súrlódjanak csak össze.
Izgulok. Nem azért, mert vadidegenek fogják a fenekemet fogdosni, nem is azért, mert fájni fog a vágás. Attól tartok, hogy megalázó lesz. Hogy nem embernek fognak kezelni, hanem végbélnek. Hogy majd leintenek. Hogy esetleg majd le se kell tolnom a bugyimat. Az lenne a legborzasztóbb, ha le se engednék tolni a bugyimat. Nekem csak ne mondják, hogy székletrendezés. Ne emlegessenek bő vízzel való mosakodást. Nem akarom hallani a recept nélkül kapható kenőcsök és végbélkúpok nevét. Szikét akarok. Vajon el vannak zárva a szikék? A hőbörgőket leinti az asszisztens, egy időpontra két embert írnak be és tíz percenként adják ki az időpontokat, ez egy ilyen műfaj, tessék várni. Áhá, akkor túl vannak terhelve, most már biztos, akkor talán el tudok csenni egyet. Kedvesek és figyelnek rám. A nyakamba húzott lábaim között apró malacvisítást hallatok, az asszisztens közben megsimogatja a fejem, „nem lesz semmi baj”. És tényleg. Este a pasim jégre tesz néhány vizezett tampont, nyugi van.
És közben a nagyobbik két éves lett. Hirtelen, váratlanul. Ahogy egyszer csak elmosolyodott, felült, felállt, sétált, komplett mondókákat mondott. Az első születésnapján és az azt megelőző napon élénken végigéltem még egyszer a vajúdást és a szülést. Az órát néztem és csak arra tudtam gondolni, mi is történt pontosan egy évvel ezelőtt. Meglepően intenzív élmény volt és én azt hittem, innentől mindig így lesz, hogy nekem április 15-e huszonnégy órás merengéssel fog telni, de idén csak a saját kényszerítő erőm miatt gondoltam csak percekig a szülésre és születésre. Már nem rólam szólt a nap, hanem a fiamról, a búgócsiga fiamról, őt ünnepeljük, nem engem. És ez sokkal jobb így.
Nyina
