30. hét

Most, most igazán megérdemelném, hogy valaki helyre tegyen egy szívlapáttal. Mert én olyan őrült önálló, erős nő vagyok. Fúrok, szerelek, emelek, cipelek, köszönöm, nem kell segítség, tetszik tudni, én vagyok itt kicsiben a városi beargrylls, akinek néha nem jut eszébe, hogy terhes. Hogy miért kaptam fel az 1370 dekás gyereket, mikor egyébként sem voltam százas az órákig tartó homokozóparti fatuskón ülés után? Hát jött a busz. Hogy ott volt mellettem tettre kész, erős és igazán nem állapotos férjem? Tudom, de még egyszer mondom, jött a busz. És én erős lány vagyok, a cipőfűzőmet is egyedül kötöm be.

Igazából már akkor éreztem, hogy baj van, amikor félúton tartottam az emelésben (ezt a reccsenésből is le lehetett volna szűrni, ha esetleg nem éreztem volna, ahogy mintha egyetlen erős határozottsággal kettétört volna valahogy az egész alfelem), de én egy őrült önálló, erős nő határozottságával visítva fetrengés helyett tovább emeltem és futottam! a megállóig. Majd felpattantam a buszra, és még itt sem vetettem le magam a földre azt követelve, hogy hívjanak mentőt, csak lehelyeztem a gyermeket egy székre.

Visszagondolva egy kicsit, de tényleg csak egy nagyon kicsit kifejezetten büszke vagyok magamra, valóban kiérdemlem az elismerést, de leginkább sajnos mégis inkább a szívlapátot. A szeméremcsont-fájdalmam hol erősödött, hol gyengült eddig, és csak minimálisan volt idegesítő, hogy alvás közben nemcsak a hasamat kell pakolgatni jobbra-balra, hanem a lábam közé behelyezett párnát is. (Bár igazi beargryllsként ötleteltem már, hogyan kéne rám szíjazni, hogy kevésbé ébredjek fel az igazgatás szükségességére.) Most viszont azt hiszem, valami egészen véglegesen elcsesződött. Ha az egyébként minden hasonlóra gyógyír jóga sem segít csütörtökön, kénytelen leszek fájdalomcsillapítással élni, mert a szabad levegőn tartózkodó gyerekem legkedvencebb elfoglaltsága a homokozás, de mindenképpen úgy, hogy nekem a fél seggnyi rönkökön kelljen ülnöm, ami jelenleg nemcsak a torkomig tolt gyomrom miatt nehézkes, hanem mert konkrétan a bugyimat se tudom felhúzni némi odahatás nélkül: legyen az egy segítő jobb, vagy a fejem ütemes falba verése a fájdalom elvezetésére.

A bent tartózkodó jelenleg másfél kiló, még mindig megvan mindene az ultrahang szerint, sőt, remekül funkcionál is, ebből én főleg a most tanulgatásra kerülő nyelést érzékelem. Nem tudom, hányadikra szokhatja meg az ember, hogy valaki a végbelén ütemesen ráng a csuklástól, nekem másodszorra se sikerült, többet meg – ha kegyesek hozzám az égiek és a fogamzásgátlás istene – nem lesz alkalmam végigszenvedni, mert bevallom olyan férfiasan, ahogy a tetőt fedem, a légkalapáccsal hülyéskedek, kenyeret dagasztok, vagy futok a dögnehéz kölykömmel a buszhoz, hogy tíz perc után már végtelenül idegesít.

Viszont szombaton egy váratlan és artikulálatlan kiáltást kiváltó talajtorna-mozdulatsor közben megfordult, sőt, befordult. Édesvíz kiadós pillanataimban meggyőződésem, hogy a Közlekedési Múzeum aprólékos, több órás áttanulmányozása sarkallta erre, mintegy véleménynyilvánításként. De így legalább már nem keresztben fekve gyötri a bordáimat, hanem rendes kölyökhöz méltóan fejvégűbe csapott át. Nem mintha azt hinném, hogy ez bármit is jelent, a bátyja képes volt a harminckilencedik héten négy kilósan még ide, aztán egy hét múlva vissza fordulni. A történet emlékeim szerint felért egy-egy könnyedebb szüléstörténettel.

Amit már egyébként is úúgy írnék végre, nem tudom, micsoda hülyeség ez, hogy a modorosan felgyorsult huszonegyedik században még mindig ugyanúgy kilenc hónapot vagyunk kénytelenek várni valamire, sőt, valakire. Micsoda szolgáltatás ez?! Őszintén, mi a fenére kell türelmesen várakoznunk negyven hetet? Jó, legyen harminchét, mert akkor csinál az ember lánya tesztet. Harminchét hét türelem? Honnan? Egy vadidegenre, akiről eddig csak annyit tudok, hogy szereti a húgyhólyagomat trambulinnak használni? Semmi ráció nincs ebben. Ettől függetlenül, ha ki mered tolni az orrod két hónapon belül, fiam, kicsit sem fogom megtisztelve érezni magam. Maradj csak a fejeden, mérsékelten hízzál, mint a kedves közönség szerint agybeteg anyád és próbálj meg kevesebbet csuklani.

 

Nyina