A harminchetedik terhességi hét legelején járok, és kiválóan érzem magam. Bár hajnalban gyakran felver az éhség, egyébként alszom, mint a bunda, így legnagyobb bajom ez legyen. A terhességi cukorbetegségem teljesen kordában van tartva diétával (a vércukromat továbbra is naponta négyszer mérem), a vérnyomásom, bár nem alacsony, semmit nem változott az elmúlt hetekben, és jóval az előző terhességem alatt mért értékek alatt van. Minden nap kimozdulok, órákra: buszozom, vásárlok, sétálok, ugyanazt csinálom, mint azelőtt. Az hiszem, nem lehet okom panaszra. Ami viszont nagyon furcsa, hogy kevés kivétellel szinte senki ismerős, rokon, vagy akár orvos nem tudja megérteni, hogy miért akarnék még várandós maradni, és ha már megadatik egy kényelmi programcsászár, amit az előző két császármetszéssel “érdemeltem ki”, miért nem használom ki, hogy adjuramisten megszabadítsanak a magzattól.
Két felmenő nőrokonom, anyám és nagynéném tanácstalanul állnak hozzáállásom előtt, és párnaponta megkérdezik, hogy “nem kellene már kiszedetni azt a szerencsétlen gyereket”. Ezt megpróbálom nem zokon venni, és annak jelének, hogy tökéletlen inkubátorként néznek rám. Lazább ismerősök, akik tudnak pár komplikációmról, megjegyzéseket tesznek arra, hogy “talán nem kellene kísérteni a sorsot negyvenen túl”. És szinte mindenki, aki korábban szült, folyamatosan biztosít arról, hogy sokkal kisebb súllyal (az én babám becsült súlya már 3 kg felett van) született gyerekeik is rendben vannak, és persze okosak, szépek és egészségesek (ezzel én is csak egyetérteni tudok, ha ismerem őket).
Ahhoz, hogy megértsük, miért nem vonulok be a kórházba, fekszem le a műtőágyra és kérem meg az orvost, hogy nyissa meg a hasfalamat, hogy azonnal leadhassak jó tíz kilót, élvezhessem a „babaszagot” és annyi tortát ehessek, amennyit nem szégyellek, egészen a hetvenes évek elejére kell visszamennünk időben. Anyám, 35 hetes terhesen önhibáján kívül egy pokolian nehéz helyzetbe került, amitől teljesen kiborult. Előfordul az ilyesmi, nem ő az első. Egy napon át keservesen zokogott, elfolyt a magzatvize, én megszülettem, nem egészen két és fél kilósan, szinte perceken belül (csak arra volt ideje, hogy berohanjon a tíz percre levő kórházba, és már a kezében is tarthatott). A gyerekkoromat cudarul átbetegeskedtem. Szinte az első órámtól folyamatos légúti betegségek gyötörtek, a krónikus köhögéstől a mandulagyulladásokon át a gyakori tüdőgyulladásokig. Hónapokig voltam kórházakban, szinte minden korai emlékem kórtermekhez, fehér rácsos fémágyakhoz kötődik.
Férjem, aki hasonlóképpen korán érkezett, és kis súllyal, ugyanolyan beteges gyerek volt. Kicsit viharos kezdeteim ellenére minden rendben lett velem felnőttkoromra (bár a légutaim most is szuperérzékenyek), de sosem tudtam magam túltenni azon, hogy betegségeimnek és azóta elmúlt satnyaságomnak nagy köze volt a korai születésemhez. Mindkét gyerekem időre jött, jó súllyal, és egészségesek, mint a makk. (Vicces módon anyám, aki orvos, soha semmilyen kapcsolatot nem látott soha a koraszülése és a betegségeim között, szinte büszke arra, hogy kis súllyal szült meg engem, és korán, mert azt hiszi, azért volt a szülés mindkettőnknek gyors és könnyű. “nagyon jól jártál te is”, biztosít gyakran. Ha anyám tudna gépelni, vagy egyedül bekapcsolni egy számítógépet, azt hinném, ő Rita, mert nálánál császárpártibb és kis újszülött-pártibb nőt Ritán kívül még sosem láttam)
Amikor valaki valamit a fejébe vesz, és ugyanakkor szeret tudományos híreket bújni, megörül, ha a friss kutatási eredmények igazolják a véleményét és aktuális vesszőparipáját. Nem új bogaram, hanem nagyon is régi, hogy a “minél tovább benn van a magzat, annál jobb neki”. Több, mint 3 éve, 2010-ben írtam egy posztot ennek a blognak az elődjére, “A terhesség utolsó 3 hetében is fejlődik a baba agya” címmel, aminek röviden az a lényege, hogy mérhető kapcsolat van a terhesség 37-38. és 40. hetében születettek IQ-ja, iskolai eredményei, és hiperaktivitásra való esélye között, mert a baba agya a szülés pillanatáig fejlődik, és abszolút nem mindegy neki, hogy a fejlődés az anyaméhben történik, vagy odakünn. Az agyon kívül a tüdő is a 40. hétig erősödik, és sokkal nagyobb eséllyel vannak lélegzési nehézségei még a 39. héten született babáknak is, mint a 40. hétre érkezett társaiknak. Szinte minden kutatási eredmény az elmúlt évtizedből azt mutatja, hogy a gyerek nincsen “készen” a 37. héten, és nem véletlenül 40 hét az emberi terhesség.
A pár évtizeddel ezelőtti szokással ellentétben, amikor előszeretettel kapkodták ki a programcsászáros babákat a 37-38. héten, azzal, hogy egy 37 hetes magzat pont olyan esélyekkel indul, mint egy 40. hét végére született, most már minden olyan helyen, ami lépést tart az orvostudomány fejlődésével (sajnos nem minden orvos és kórház ilyen!), várnak a 39. hét végéig, ha nincsen fenyegető probléma a terhességgel, vagy a babával (placenta rendellenességek, az anya veszélyhelyzete, stb). A 37-38. héten született kicsik ötven százalékkal nagyobb eséllyel halnak meg újszülöttként, mint a 40. héten születettek akkor is, ha ez az esély nem nagy. Nem nagy, de mérhető, és az ember ugye megpróbálja a gyerek esélyeit javítani, akár a szülés idejével és körülményeivel, akár szoptatással, akár azzal, hogy nem pár hónaposan viszi bölcsibe. Ki-ki a maga módján.
Nyilvánvalóan magam ellen beszélek, pláne intelligencia ügyben (férjem, aki roppant okos ember, meg is jegyezte nevetve, hogy “most képzeld el, én milyen igazán okos lehetnék, ha időre születek, félelmetes!”), és ha valaki olyan általánosításokat állít, mint én az előbb tettem, normális, zsigeri reakció, hogy az olvasó defenzív lesz, és saját osztályelső, egészséges tüdejű, korán született gyerekét említi, vagy önmagát, de tartsuk észben, hogy ezek a kutatások többszázezer eset feldolgozásával hoztak eredményt, és egyéni példák alapján egészen más mutatkozhat (pont úgy, mint a 96 évesen autóbalesetben meghalt megrögzött dohányos Vilma néni példája).
Szóval visszatérve arra az “apróságra”, hogy az én szerény esetemben egészségi okoknál fogva indokolt lenne-e a császármetszés minél előbb, esetleg a 37. héten, erre egyszerűen nincsen egyértelmű válasz. Az engem jól ismerő, és hónapok óta vizsgáló orvosok sem értenek egyet, és egyetlen egészségügyi okot sem tudtak még felhozni arra, hogy most véget vessenek a terhességemnek. A múlt hét szerda délután, amikor utoljára mérték a méhem vastagságát a hegnél (30 pokoli percen át, külső ÉS belső ultrahanggal), az aktuális ultrahangos orvos biztosított arról, hogy az semmit nem vékonyodott az elmúlt hetekben, és bár vékony, nincsen semmilyen mércéje a jelen orvostudománynak arra, hogy megmondhassák, mikortól túl vékony, és szakadásra esélyes az anyaméh. Az orvost idézve: ennél sokkal vékonyabb méhhel is hordott már ki nő 40 hétig babát, és kétszer ilyen vastag méh spontán repedésére is volt már klinikai példa. Hát ezért mondhatta a szülészem 2 hete, amikor harapófogóval sem tudtam konkrétumot kiszedni belőle, hogy a vastagság mértéke maga nem oszt vagy szoroz.
Ugyanezen szülészem viszont nyilvánvalóan éppen azt mérlegeli, hogy milyen kockázatokat hoz magával egy 39-40. heti szülés rám és a babára nézve, és egy 37-38. heti szülés a babára nézve. A doki egyébként nyíltan megkérdezte, hogy biztosan nem akarok-e jóval Hálaadás (4 napos ünnep és hosszú hétvége) és az ugyanakkorra eső, itt elég komolyan vett zsidó Hannukah első napja, november 28-a előtt hazamenni és túl lenni az egészen. Megmondtam neki, hogy “nem!!!”, amit elkönyvelt, kissé csodálkozva. A kórházam az állam egyik legnagyobbja, napi minimum 20 szüléssel, sosem kong a folyosó, és mindig van anesztes, dögivel, úgyhogy ez nem oszt vagy szoroz. És nyilván ő is tudja mostanra, hogy a 37. héten kétfajta kismama van, aki pokolra kívánja az egészet, bábakoktélokat pancsol, és rimánkodik az orvosnak, hogy legyen már vége. És a másik típus, amibe én tartozom, aki akármeddig bírná még boldogan. Nyilván kismillió más terhes nőt is noszogat az orvosa mindenütt a világon, hogy szüljön meg egy nagy ünnep előtt, de nekem legalább annyi szerencsém van, hogy megkérdeztek, és nem csak “léptek” ez ügyben. Nem hiába vesszőparipám az ügy.
Viszont engem sokként ért, és teljesen váratlanul, hogy itt nagyon tisztában vannak a “korai terminus” kockázataival, azokra nem legyintenek rá, és egészen a 39. hétig RAGASZKODNAK egy amniocentézis elvégzéséhez, ha az anyát “idő előtt” császározzák, bármilyen oknál fogva. Nem, nem írtam el, tényleg arról a vizsgálatról beszélek, amikor tűvel magzatvízmintát vesznek az anyaméhből, hogy a magzatvízből megállapíthassák, a baba tüdeje elég érett-e. A magzat tüdejének éretlenségére kockázati tényező az anya “előrehaladott kora”, a terhességi cukorbetegség, az átlagosnál magasabb vérnyomás, és az indított szülés avagy császár (minden olyan helyzet, amikor a baba nem maga dönt arról, hogy elkészült. Szóval nálam nem is egy ilyen rizikófaktor fennáll. Az amniocentézist CSAK a 39. hét után nem tartják javalltnak.
Mindenesetre lefoglalták szerény személyem számára a műtőt a császárhoz november 26-án reggel 9-re, ami a 39. hét legeleje. Ez a dátum természetesen még millió más dologtól is függ… de legalább van valami konkrétumunk. Az amniocentézisre november 25-re van időpontom, amit megkérdezésem nélkül foglaltak le, és igen, vissza fogom utasítani, saját felelősségre, ha addig nem szülök meg. Azért ami sok, az sok, a 39. hét már nekem is megfelel, pedig én aztán igazán rigolyás vagyok!
Másutt
Érdekes linkek:
A “korai császár” (37-38. hetek) ELLENI okok:
http://thechart.blogs.cnn.com/2013/04/10/fewer-moms-having-c-sections-before-39-weeks/
Kései amniocentézis, a magzati tüdő érettségének megvizsgálására:
http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2505159/
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
