Kezdetnek egy kicsit a munka végéről.
Sokkal könnyebb hetem volt, mint amire számítottam. Azt gondoltam, rosszabbul fogom megélni az ideiglenes(?) távozásom, de nem így lett.
Mindent az előzmények rovására írok. Elég valószínű, hogy két év múlva visszavágyom majd a munka világába, de most úgy érzem elég volt. Mentálisan is (főleg mentálisan) és fizikailag is. Sikerült mindent megmutatni az illetékes kolleganőknek, és a „to do list”-et átadni. Minden időrendben került feltüntetésre, nyomon követhető munkafolyamatokkal, így bízom benne, nem lesz gond, és nem érzik meg annyira majd a hiányom. (nyilván mindenki pótolható és helyettesíthető).
Gyorsan teltek a hétköznapok, minden napra jutott valami a munkából, ripsz-ropsz bepéntekedett. Utolsó nap vittem be egy kisebb agapét a lányoknak búcsú gyanánt. Végül is megleptek egy csodás flamingóval, de ennek is külön története van. (eső után köpönyeg, megszólalt lelkiismeret?) Nem mennék, bele nagyon a részletekbe, elég annyit mondanom, hogy a lányok kedvesen, kicsit más dologgal készültek volna.
Amikor bedobták ötletüket, a válasz a „Minek, nem leszámol, csak szülni megy.” volt. Na, most ez az infó eljutott hozzám is, de mindennek ellenére én úgy voltam vele, akkor is illő módon lépek le, mindegy mi lesz a vége. (12 év közös munka után különösen jól esett emberileg a hozzáállása a dolgokhoz. Egyébként is végig azt éreztem, nem így volt berendezkedve, hogy nekünk az első IVF sikerül… de mindegy is már, nem számít, mit gondol/gondolt. #szarügyakarmamajdvisszacsap)
A lényeg, a fentiek fényében próbáltam magamra erőltetni egy mosolyt, de így is keserű szájízzel indultam haza. Nem sírtam, de nehéz volt a szívem. Leginkább a lányok fognak hiányozni, de megoldjuk a találkozást ezek után is. Este vegyes érzésekkel telve feküdtem le aludni, egyben könnyű, s nehéz is volt a lelkem.
Kell egy kis idő még felengedek a munka árnyékából, de igyekszem az előttünk álló időszakra koncentrálni, jó előre pihenni, és szellemileg felkészülni.
Túlestem a 25.heti terhesgondozáson, végre kaptam egy gyógynövényes szert a vérszegénységemre. Hát nem lesz a kedvencem, de meg fogom tudni inni. + 4 kg-nál tartok a vérnyomásom mismásol, de szedem rá a gyógyszert továbbra is. Ezen túl még volt erőm tornázni, úgy is, hogy a bokám hol van hol nincs. Dagad, de reggelre leapad. Bízom benne, nem fog így betelni, ha már tudom itthon polcolni kicsit. De legalább meglökte az energiaszintem, ha már állandóan pilledt vagyok.
Ééés megvolt életem első teljes test gyantája. Tekintve a lassacskán kialakult fizikai korlátaimat ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Nem egy leányálom de ki lehet bírni. Szerintem a jövőben át fogok szokni a jó öreg borotváról eme "csodás" lehetőségre. Egy biztos, jobban fáj, de hosszú távon megéri a havi egy alkalmat.
A hétvége kellemesen telt Sógoromék társaságában. Kb. egy órányira laknak tőlünk, szombaton kora délután indultunk el hozzájuk. Több mint fél éve nem találkoztunk utoljára az együtt töltött nyaralásunk alkalmával. Abszolút jó viszonyt ápolunk, csak nem sokszor van megfelelő alkalmunk találkozni. Azonban mikor összefutunk, annál nagyobb az öröm és éjszakába nyúló traccspartikat tartunk, mindent is átbeszélve az adott időszakban történtekről.
Sajnos többször előkerült Anyósom, mint téma, de nem jó értelemben. Sikerült Sógorommal is a viselkedésével eljutnia egy olyan szintre, ami már tarthatatlannak bizonyult, így a kapcsolatuk nem túl jó, sőt inkább semmilyen. Teljesen egyet kell értenem vele, mert átérzem a kialakult helyzetet. Nem egyszerű a nő, na.
Csak a Férjem miatt vagyok még olyan viszonyban vele amilyenben, az is minimum. Ha a jövőben folytatja az eddigi viselkedését, akkor viszont nem állok jót magamért, az biztos. Annyira nehéz lenne tiszteletben tartani a másik kéréseit vagy bármit, amit mond, meghallani és egy kicsit tudomásul venni?! Áh dehogyis. A Férjem birkatürelmű, egy darabig tűr, de ha egyszer robban, akkor az nagyot szól. Most itt a mi családdá válásunk a fő téma, nem az, hogy neki unokája lesz. De persze ezt ő nem így gondolja, és ebből lesznek még a gondok.
De visszatérve, remekül éreztük magunkat. A fiúk fát vágtak, mi pedig hamburgert sütöttünk házi bucival és friss csalamádéval. Jól bevacsoráztunk, a kellemes beszélgetés után viszonylag hamar pihenni tértünk, mind elfáradtunk. Az éjszaka folyamán többször felébredtem, mint a héten már számtalanszor. Megfájdult ugyanis a csípőm, hiába a hiper-szuper matracunk. Egyszerűen Pötyi úgy fekszik és növekszik odabent, hogy feszíti szét a csípőm, és nem tudok hosszú távon csak az egyik oldalamon feküdni mert elzsibbad és fáj. E mellett bekrepált a bal csukló is, alig tudok fogni vele, de nem értem, mi történt, mert meg nem erőltettem. Legalább a sarkam nem fáj, már amióta cipőt váltottam.
Másnap délelőtt kicsit kiültünk a kertbe, amíg a fiúk befejezték a favágást. Meg is pirult a karom és a vállam, igazi nyári időnk volt. Délután hazafelé vettük az irányt. A nagy meleg nagyon leszívott, már a kocsiban el tudtam volna aludni. Hazatérve részben pótolva a hétvégi teendőket, mostam, és locsoltunk is a fáradtságom ellenére. Mozgalmas hét volt, hullámvölgyekkel tarkítva. Furcsa lesz, hogy jövő héten már nem kel korán kelnem, de lesz teendőm bőven, unatkozni nem fogok.
Különösen várom a hétvégét mert a sok levelezés után végre vár rám egy nagy találkozás. Fotózásunk lesz, és nem kevesebb ember lesz a fotósom, mint Shadow!
Mindy
