19. hét

A nyaralás utáni hét eleje elég eseménytelenül telt. Az egyetlen említésre méltó történés, hogy szerdán nagytakarítást tartottam.

Tudom, hogy ez a téma aztán egyáltalán nem különleges, mégis szeretném kicsit körbejárni, vagy inkább kiteregetni a szennyest ezzel kapcsolatban.

Amikor tinédzserként a Született feleségeket néztem, akkor úgy képzeltem, hogy felnőttként/feleségként igazi Bree Van de Kamp leszek. Na, nem a megközelíthetetlensége és rideg természete tetszett, hanem az, hogy minden nap elképesztő ételeket főzött a családjának, a házuk pedig mindig makulátlanul tiszta volt. Aztán felnőttem, összeköltöztem a férjemmel és rájöttem, hogy ez mégsem megy olyan egyszerűen, mint ahogy elképzeltem. 

Azért persze igyekeztem rendet tartani, de nem dőltem kardomba, ha a felső polcok porosak voltak, vagy nem volt mindig üres a mosogató. Minden hétvégén fejhallgatót ragadtam, bömböltettem a kedvenc zenéim és kitakarítottam a fürdőszobát, kádastúl-vécéstül, felmostam, minden mi szem-szájnak ingere. Aztán persze jöhetett a jól megérdemelt döglés és sorozatnézés ameddig akartuk. Ebben a felállásban kijelenthetem, hogy szeretek takarítani.

Aztán megszületett a lányunk, és vele együtt kezdett növekedni a lakásban lévő káosz is. Nem tudom hány hónapja már, hogy esélytelen a feladatok sorában utolérni magam. (Nyilván ezen a helyzeten nem segített a terhesség sem, aminek az első hónapjaiban nem egyszer fél napokon át csak feküdtem, vagy a vécé fölé görnyedtem.)

Nem tudom hogy az ördögben tudunk hárman, olyan mennyiségű evőeszközt, tányért, poharat elhasználni, hogy kétnaponta mehet telepakolva a mosogatógép (ha nem naponta). A szennyestartó sem akar soha kiürülni. Mióta Boróka egyedül eszik, a konyhapadló folyamatosan tele van morzsával. A nappali pedig minden pillanatban úgy néz ki, mintha bomba robbant volna. Boróka mindent kipakol, szétszór, átrendez, amit csak ér, bár ezzel őszintén semmi bajom, ha ez a játék, akkor ez van. Örülök, ha elvan, csak amikor végignézek a lakáson, akkor görbül lefelé a szám.

Hogy csinálja ezt más? Mert nyilván lehet jobban, mint ahogy én.

Minden nap csinálok valamit, de az hogy egyszerre legyen rend minden helyiségben, az totálisan elérhetetlen jelenleg számomra.

Szerdán végül úgy sikerült pöpecre varázsolnom a fürdőszobát és a konyhát, hogy közben bekapcsoltam a Jégvarázst és ez egészen jól lekötötte Borókát. (Szóval, nem elég, hogy a nappali maradt a szokásos "katasztrófa sújtotta" állapotában, de még a gyerek és tévézhet nálunk. Kriminális.)

A végére irgalmatlanul elfáradtam, de legalább a hasam nem fájt! A baba mostanra már érezhetően sokat mozog, aminek nagyon örülök. A kezdetektől hajlamos vagyok magam bármelyik pillanatban belehergelni a "jól van-e a baba? dobog-e még a szíve?" lemezbe, úgyhogy most, hogy már érzem a ficánkolását, több-kevésbé meg tudok nyugodni, hogy minden rendben lehet odabent.

Péntekre volt időpontom a második genetikai ultrahangra. A kis pillecukorral minden rendben van! Szervei a helyén, méretei abszolút a korának megfelelőek (még pár nappal nagyobb is, mint az elsődleges kalkuláció becsüli), a méhlepény pedig magasan tapad, úgyhogy már csak azon "kell izgulni", hogy ha eljön az ideje, akkor jól helyezkedjen el.

Mindkét terhességem alatt vacilláltam, hogy szeretném-e tudni a baba nemét. Én látom a romantikát abban, amikor csak a születéskor derül ki, a férjem viszont ellentmondást nem tűrően tudni akarta mindkétszer. Mivel a legtöbb vizsgálatra egyedül megyek, igazából a döntés az én kezemben van, de a férjem szavai mindig bogarat ültettek a fülembe. Borókánál a 19. héten tudtuk meg, egészen addig szemérmesen úgy helyezkedett, hogy az orvosok nem tudták megmondani.

Most, a 16. héten, kértem a doktornőt, hogy nézze meg, DE NE mondja meg nekem, hanem írja le egy papírra, hogy itthon a férjemmel együtt tudjuk megnézni. Én nem vagyok a nagy hacacáré (gender reveal party) híve (bár a videókat szeretem nézni ilyen eseményekről), de azért ahhoz ragaszkodtam, hogy a nagy hírt együtt tudjuk meg. Az orvos többször is vissza-vissza nézett az ultrahang alatt, mindannyiszor ugyanannak látta a babát, de lelkemre kötötte, hogy ez alapján még ne fessük az összes falat kékre/rózsaszínre, inkább várjunk, majd a 20. heti genetikai lesz a perdöntő.

Izgatottan jöttem haza, férjem már türelmetlenül várta, hogy széthajtogassam a papírt, amin az állt "kislány".

Azért a genetikai ultrahangon is kértem az orvost, hogy nézze meg, hogy így félidőben most már biztosan tudjuk a tutit. No, hát ez a bébi is huncut a javából, mert úgy helyezkedett, hogy ne látszódjon egyértelműen. Végül úgy zárta a témát a doki, hogy szerinte kislány... vagy kis fütyi.

Mivel két orvos is kislányt mondott először, ezért mi már egészen beleéltük magunkat ebbe, aztán persze még lehetnek meglepetések később.

​​Míg azt nem akarnám, hogy mi közönség előtt tudjuk meg a kisbabánk nemét, pláne nem kamerák előtt, azért a családomnak szeretem egy kis csavarral elárulni, hogy kislánnyal vagy kisfiúval bővülünk-e.

Borókánál muffint sütöttem, amit rózsaszín krémmel töltöttem meg. Pont úgy jött ki a lépés, hogy egy születésnapi ebéd miatt összegyűlt az egész családom, úgyhogy nagyon jópofa volt, ahogy egyszerre bontogatták és harapták a muffinokat.

Mivel a közeljövőben nem lesz semmi fontosabb ünnep, ezért most nem lesz nagy csoportos leleplezés, de a hétvégén találkozom anyukámmal és a húgommal úgyhogy nekik elárulom. Na, persze ez sem mehet "egyszerűen". Most azt találtam ki, hogy egy papírzsebkendős dobozból fognak véletlen sorrendben rózsaszín és kék anyagokat húzni, és az utolsó szín fogja elárulni, hogy (feltételezhetően) újra kislányt várok.

Több napig készítettem a dobozt. Bevontam csomagolópapírba, dekoráltam, anyagot vásároltam, vágtam, hajtogattam. A napom fénypontja volt minden alkalom amikor ezzel ügyeskedhettem. Mindig is kreatív hobbijaim voltak, üvegfestés, ékszerkészítés fagyöngyből, üveg gyöngyből, drótból, meg ki tudja már micsoda, aztán ahogy elkezdtem dolgozni ezek a hobbik kikoptak az életemből. Nagyon jól esett most ez a fajta kikapcsolódás.

Polli