37. hét

Még halogatom a csomagolást. Center nagyon jó listát írt össze, ez lesz a sorvezetőm. Azért el vagyok ám határozva: már minden böngészőmben felvettem a Kedvencekbe ezt a linket, akár többször is.

Center ötlete alapján pizsama helyett tréningnadrágot és felsőket viszek, ezeket már beszereztem a gazdaságos áruházban, egy füst alatt felújítom az itthoni ruhatáramat is. Pizsamából van itthon elég, csak attól a káros szokástól kellene megszabadulnom, hogy "na gyorsan kipucolom a vécét is" reggelenként. A pizsamában. Mert utána nem mutat elég dizájnosan a sok pici klórpötty pl. a kórházban.

Aztán. Valamelyik nap beszórom a mosógépbe az 56-os és 62-es ruhákat. Nobel-díjat a szárítógép feltalálójának, vasalni pedig nem fogok. Illene az autós hurcoló textilrészeit is átmosni. Ismét nincs zseniális ötletem azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet egy fonott mózeskosarat megfelelően kitisztítani, marad a porszívózás a pici kefével. A mózes megy az ágyunk fejéhez, ott is még kell egy kicsit szöszmötölnöm, hogy minden elférjen.

A legnagyobb feladatom az elkövetkező időkre, hogy drága gyermekeimet leszoktassam az éjszakai átmászkálásról és ottalvásról. Mert akkor vagyok képes ép ésszel kibírni az első heteket-hónapokat a babusommal, ha átalszom az éjszakát. Mint egy automata, kiveszem a mózesből, magam mellé fektetem, tápvezeték a szájába és alszunk. Ha éberre ébredek, lőttek a pihenésnek. Márpedig ha tele van népséggel az ágyunk, aligha kivitelezhető a nyugodt éjszakai alvós etetés.

Mi nem vagyunk családiágyasok. Azaz: elvileg mindenki lesz szíves a saját ágyában tölteni az éjszakát. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy amikor a két idősebb közül valamelyik felbukkan, kap két puszit, kézen fogom és visszakísérem az ágyába. Ott betakargatom, jó éjszakát kívánok és indulok vissza a sajátomba. Ha tízszer jön át, akkor tízszer.

A rendszer ott bukott meg, amikor halálosan fáradtan azt motyogtam, hogy "na jó, most az egyszer nem bánom", majd arrébb húzódva helyet készítettem magam mellett. Néhány alkalommal. Aztán meg már fel se ébredtem, csak az tűnt fel, hogy letúrtak a párnámról. Már azokban az esetekben persze, amikor nem az volt éppen a gondom, hogy nincs hova letúrni engem, mert akkor meg a másik gyerekem hajával lesz tele a szám. Szóval lusta dög voltam, hagytam a dolgokat kicsúszni a kezem közül, mostanra pedig fizetem az árát a kényelmetlen éjszakákkal.

És ez még csak hagyján. Nagyobb a baj a kisfiammal. Nem tudom, mióta fordul elő, hogy elég sok éjjel felébred, biztos köze van a sokféle őszi-téli nyavalyának is, amit mostanában összeszedtünk. Olyan jó alvó srác volt korábban, hogy nem volt kidolgozott ideológiám, mit is tegyek, ha felsír. A nyavalyás fáradtság itt is gyorsan eldöntötte a kérdést: felkapom, viszem be magunk mellé, aztán ott alhat. És szereti. Nagyon-nagyon szereti! Ki hányhatná a szemére? Most csinál belőlem elfogult fiús anyát. Az az őszinte rajongás, a szerelem, ahogy "lerohan", ahogy hozzám bújik, az valami egészen sajátos. Így sose imádtak a lányaim.

Nos, akármilyen jó érzés magamhoz ölelni ezt a kis fickót, és sütkérezni a szeretetében, mint a napfényben, az elkövetkező két hétben le kell szoktatnom arról, hogy mellettem aludjon. Ha a szívem is szakad meg bele, keménynek kell lennem, mert nagyon hamar itt lesz a kisbabám.

AMK